Ó! Nők! Testemet, lelkemet, szellememet folyamatosan tápláló és éheztető, gyönyörűséges kismadaraim!
Számomra minden nap nőnap. Valamiért úgy alakult, hogy sokkal több a nőbarátom, mint a férfi. Elsősorban lenyűgöz a nők sajátos intellektusa: testi, lelki, szellemi érintések idején szinte minden alkalommal meglelem bennük az ellenpólusomat – ami nélkülözhetetlen, még az elemi kommunikáció szintjén is. Röviden: nők nélkül elképzelhetetlennek tartom az emberi társadalom fenntarthatóságát (még abban az esetben is, ha mi, férfiak, uram bocsá’, képesek lennénk magunkban is a reprodukcióra).
Minden nőt, ki kedves a szívemnek, időről időre meglepek apró ajándékokkal; mosollyal és figyelmességgel minden alkalommal, és őszinte bókjaimmal sem fukarkodom. Van itt egy ünnepünk, a nemzetközi nőnap. Szép gesztus, valóban. Csak el ne felejtsük, mi, férfiak, hogy az ilyenkor átnyújtott virágcsokor illata mögött ott rejtőzik a valóság: március 8-át nem mi adtuk ajándékba nekik, hanem ők maguk harcolták ki. És nem szegfűt, nem is csokoládét kértek tőlünk. Megbecsülést. Tiszteletet. Amit megadunk nekik, ha igazi férfinek tartjuk magunkat. És persze elvárjuk a kölcsönösséget.
Így kerek a világ.
Ám a nemzetközi nőnapnak mára sajnos nagyjából annyi köze van a nők igazi lényegéhez, mint a karácsonynak a Messiás megszületéséhez. Kiüresedett az emberiségből a szakralitás. És nincs többé kölcsönösség sem; csupán harc van.
A szerelem harc, persze. Nincs ezzel semmi baj, sőt. Viszont a lovagi tusában kötelező megadni a másiknak a tiszteletet, a megbecsülést. Ma már ez sem igazán jellemző. És még egy fontos dologgal legyünk tisztában – és most nem csak a nemekről beszélek! –, hogy egyenlőség nincs. Akkor porába zuhanna a világegyetem. Csak egy számít: mindenki a maga igazi helyén tegye a dolgát, tőle telhetően a legjobban. Legbölcsebben. És mindenek felett: önzetlenül!
Meglásd, ha ez megvalósul, még a szegfű illata is bódítóbb lesz.
