Szinte minden nemzetgazdaság megsínylette a járványügyi helyzetből adódó bonyodalmakat. Összességében viszont egyelőre nem beszélhetünk valamiféle nagy összeomlásról. A közgazdászok nagy része elméleti síkon keresi a leghatékonyabb megoldásokat. Valójában azonban a politikusok döntenek. Sem a közgazdászok, sem pedig az orvosok véleménye nem nyom többet a latban. Ennek vannak jó és rossz oldalai, előnyei és buktatói is. A politikusok talán jobban meg tudják határozni az arany középutat, „szemellenző” nélkül jobban átlátnak a dolgokon, mint a szakbarbárok. Ugyanakkor azonban olyan veszélyeket is rejt ez magában, hogy napi politikai érdekektől vezérelve, vagy a saját pozícióik megerősítése végett egy kicsit, vagy akár nagyon is visszaélhetnek a helyzettel.
Jó lenne, ha a gazdaságról ugyanolyan elvont tudományossággal lehetne gondolkozni, mint például a kémiáról vagy a fizikáról. Az orvostudomány is sokkal inkább az egzakt tudományokhoz van közel, még ha most a járvánnyal kapcsolatos eszmefuttatások ezt nem is mindig tükrözik. Az egykori ismert humorista szavaival élve, ha a sebész azt mondja, levágta, akkor tényleg levágta. Sokat segítene a gazdaságban is, ha letisztult matematikai módszerekkel készült precíz előrejelzéseket lehetne megalkotni, melyek alapján mindig pontosan ki lehetne számítani, mi a teendő. A járvány kezelésében is próbálkoznak ilyenekkel, sokszor azonban eleve logikátlan kiemeléseket látunk. Például amikor azt közli az újság, hogy csökkent a fertőzöttek száma. Az adatokból kiderül azonban, hogy jóval kevesebb tesztet is végeztek. A viszonylagosság és a statisztikák helyes értelmezése nagyon fontos.
A képlékeny tudományág
Ha a közgazdaságtan objektív módszerekkel mindig biztos válaszokat tudna adni, az lényegében jó lenne az adott társadalomnak. A valóság azonban más. Az előrejelzések gyakran bizonyulnak tévesnek. Az ismert közgazdászok is sokszor egymásnak ellentmondó javaslatokat tesznek. Ezért történhet meg, hogy előre nem látott válságok alakulnak ki. Félő, hogy ami most zajlik a világgazdaságban, az valójában egy újabb válság feltételeit teremti meg. A fiskális és a monetáris politika eszközeivel ezt el is lehetne kerülni, vagy legalábbis a következményeit minimálisra csökkenteni.
Veszélyeket rejteget magában azonban az a tény is, hogy a közgazdaságtan képlékenysége lehetőséget ad arra, hogy gyakorlatilag bármilyen érdekhez, politikai indíttatású elképzeléshez meg lehessen találni vagy kreálni a megfelelő elméletet, amit aztán egy tudományosnak látszó elemzéssel alá is lehet támasztani. Megtehető ez úgy, hogy egyszerűen csak szétnézünk a „kész választékban”. De tehetjük ezt úgy is, hogy a saját, előzetes elképzeléseinket igazolandó, rakjuk össze a magunk modelljeit. Ami aztán vagy működik, vagy nem.
Kormányzati szerepvállalás
Sok esetben éles, és leginkább ideológiával is alátámasztott viták kezdtek kialakulni arról, milyen mértékben és milyen formában van szükség a kormányzat gazdasági szerepvállalására. A modern kori ipari társadalmakban egyébként a kormányzati kiadások „súlya” már akkora, hogy eleve átalakítja azt a környezetet, amelyben a gazdasági döntéseket meg kell hozni. Ma is vita tárgya viszont, hogy a monetáris vagy a költségvetési politika a hatékonyabb kormányzati eszköz a gazdaság befolyásolására. Mind elfogadottabb azonban, hogy az államnak tudatos irányító szerepet kell játszani a nemzeti erőforrások hatékonyabb elosztása érdekében. Most, a világjárvány idején azonban világosan megmutatkozik, mit is jelent az állam aktív szerepvállalása. A közgazdaságtan specifikus tudományág, hiszen más társadalomtudományokhoz hasonlóan specifikus kutatási és kísérletezési feltételek között kénytelen fejlődni, mint amilyenek között például a természettudományok. A különbség elsősorban a gazdasági rendszerek állandóan változó jellegében rejlik.
A klasszikus közgazdaságtan racionális és önző emberekben, gazdasági szereplőkben gondolkozik. A kooperáció azonban sokkal hatásosabb, ezt mutatja a mostani helyzet is. Érdekes dolgokat figyelhetünk meg például az állami segélycsomagok hatását illetően.
Az amerikai elképzelések között (is) szerepel, hogy a lakosság pénzhez juttatásán keresztül élénkítenék a gazdaságot. Viszont ilyenkor a tapasztalatok szerint fennáll a veszélye annak, hogy a pénzt a szektorok szempontjából aránytalanul költik el, illetve, hogy részvényeket vásárolnak és ezzel a tőkepiacokon fújnak buborékokat, melyek később kipukkannak. Már az is felvetődött, hogy a számlákra virtuális módon utalt pénzeket csak meghatározott ideig és meghatározott dolgokra lehetne elkölteni. Csakhogy ez – ha nem is a szűkösség körülményei között bevezetett kezdetleges formájában – kísértetiesen hasonlít egyfajta tervgazdaságra. De még az úgynevezett jegyrendszer elemei is felismerhetőek. Ez is csak azt igazolja, hogy ha a történelem nem is ismétli meg önmagát, a mintázatok újra megjelennek. Sok esetben olyan helyeken, amelyeken korábban nem számíthattunk volna rá.
