Nem sokat adtak a diplomáciai szokásokra a legutóbbi amerikai–kínai külügyminiszteri találkozón. A múlt heti megbeszélés így gyorsan viharos szócsatává változott. Az alaszkai Anchorage-ba látogató Vang Ji külügyminiszter és a Kínát irányító kommunista párt fő külpolitikusa, Jang Csie-csi már a két percesre tervezett helyett egyórásra sikeredett bevezetőben kemény, konfrontatív vitába keveredett az Egyesült Államok diplomáciáját irányító Antony Blinkennel és Jake Sullivan nemzetbiztonsági főtanácsadóval. Mindez a tévékamerák előtt történt, mivel az indulatos szópárbaj hevében a szervezők elfelejtették kiküldeni a teremből az újságírókat. A magas politikai szinten lebonyolított egyórás adok-kapok során mindkét oldal sok mindent a másik szemére vetett.
A vendéglátók felhánytorgatták tárgyalópartnereiknek a kínai ipari kémkedést, Tajvan fenyegetését, gazdasági partnerek zsarolását, politikai befolyásolását, a Kínában élő őshonos ujgur muszlim kisebbség elleni példátlan diszkriminációt, embertelen hatalmi jogsértéseket, tömeges megtorlásokat, de még a számítógépes kalózkodást is. A vendégek erre azonnal visszavágtak, s egyebek mellett azzal vádolták meg Washingtont, hogy Peking ellen szervezkedik és a támadásokba más országokat is bevon, ráadásul korlátozza a nemzetközi kereskedelmet, lekezelően viselkedik a neki nem tetsző országokkal és képmutató.
A nyilvánosság előtti keménykedés arra utal, hogy Peking hangnemet vált(ott). Alighanem azért, mert már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy szembeszálljon az Egyesült Államokkal, illetve az általa kialakított nemzetközi renddel és hegemóniával. A határozott fellépés és élesebb fogalmazás nem új keletű, egy ideje már jól érzékelhető Kína részéről, amely immár elérkezettnek látja az időt, hogy átvegye a vezető szerepet a nemzetközi politikában is. A gazdaságban már régóta ezekre a babérokra tör, és nem is ok nélkül.
Feltehetően abból indul ki, hogy az Egyesült Államok és szövetségi rendszerének gyengülésével eljött az ő ideje. Kína nemcsak Amerikának mutogatja az izmait, hanem mindenkinek, aki ujjat húz, esetleg ellenkezik vele. Nem csak a kisebb (szomszédos) országokat utasítja rendre vagy fenyegeti, hanem a csaknem ugyanannyi lakosú, és szintén atomhatalom Indiával is tengelyt akasztott.
Az egész Dél-kínai-tengert szinte már sajátként kezeli, szigeteket, szirteket foglal el és katonai támaszpontokká alakítja át őket. Amerikai szakértők nem zárják ki, hogy akár még ebben az évtizedben megkísérli hadsereggel elfoglalni a saját területének tartott, ámde mégsem hozzá tartozó Tajvant is. A washingtoni politikai elit minden áron szeretné, ha az amerikai fegyveres erők ezt megakadályoznák. Az USA közben gőzerővel építi és erősíti szövetségi és partnerségi kapcsolatait az egész Indiai–Csendes-óceáni térségben azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ahol csak lehet feltartóztassa Kína előretörését. Ázsiának, illetve a világnak azon a részén Kína már évek óta leköti Amerika védelmi erejének jelentős részét.
A fő kérdés egy ideje pedig már az, hogy Kelet-Ázsiában elkerülhető-e az összecsapás a kínai és az amerikai katonaság között. Az előszobába ugyanis már beléptek a szembenállók, hidegháborús állapotok alakultak ki közöttük, amelyben Tajvan lehet a lőporos hordó. Ha pedig a világ két legerősebb hadserege ott összecsap, azt „megérzi” Európa is.
Egy esetleges amerikai–kínai háború kiváló lehetőséget teremthet Oroszország számára az ókontinens és esetleg a Közel-Kelet térképének átrajzolására saját javára. A geopolitikai erővonalak módosítása (lásd Szíria esetét) az enyhébb megoldásnak tűnik, a sokkal fájdalmasabb változat azonban az államhatárok átszabása lehet. Hogy ez mivel járna, arról az orosz hadsereg – Vlagyimir Putyin államfő, korábbi miniszterelnök hivatali ideje alatt – már bemutatókat is tartott: előbb Grúziában (amelynek két régióját, Abháziát és Dél-Oszétiát 2008-ban foglalta el, majd független államként ismerte el őket, szavatolva a biztonságukat is), utána meg Ukrajnában (2014-ben a Krím-félsziget annektálásával).
Washington újabban talán emiatt is törekszik az utóbbi négy évben (Donald Trump előző amerikai elnök áskálódásai és ellenkezései miatt) meggyengült transzatlanti kapcsolatok újjáépítésére, megerősítésére. Az új amerikai vezető, Joe Biden és kormányzata kemény fellépést ígér Oroszországgal szemben. A Kreml „kihívást jelentő magatartását” azonban nem egyedül, hanem európai partnereivel együttműködve akarja ellensúlyozni.
Sok amerikai már jó ideje Kínát is olyan ellenfélnek tartja, amely veszélyt jelent az Egyesült Államokra és érdekeire, ráadásul közvetlen csapást tud mérni rá. Hszi Csin-ping kínai államfő néhány hete másként fogalmazott. Szerinte a Nyugat hanyatlik, a Kelet pedig feljövőben van. Hétköznapi nyelven ez azt jelentheti: Kína immár úgy értékeli, hogy eljött az ő ideje. Blinken azonban Anchorage-ból azt üzente Pekingnek, hogy korai lenne leírni Amerikát.
A héten befejezett első európai látogatásán pedig arra figyelmeztetett, hogy Kína agresszív, tolakodó és kényszerítő lépésekkel igyekszik elérni céljait, ami ellen föl kell lépni. Az Egyesült Államok ehhez szövetségesei együttműködésére is számít. Peking tagadja az amerikai vádakat, de azt nem, hogy eltökélten védelmezi nemzeti méltóságát és érdekeit.
Mások közben azon tanakodnak, ugyan mely országok vagy népek szeretnék átvenni a kínai rendszert, ahol egy párt uralkodik, központosított és tollba mondott minden, s ahol némely kisebbségi közösséggel úgy bánnak (el), mint az ujgurokkal, a tibetiekkel vagy épp a keresztényekkel. Az ellentábor viszont hajlamos felemlegetni az amerikaiak afganisztáni, iraki és egyéb (fölösleges, sőt igen költséges és káros) katonai intervencióit, a hazai terepen rendszeresen ismétlődő lövöldözéseket, gyakori fegyveres bűncselekményeket, egy-egy brutális rendőri intézkedést, az álszent kisebbségvédelmet és még számtalan furcsaságot, olykor nevetséges intézkedést, kudarcot, tévedést. A felsorolásnak vége-hossza nincs. Valószínűleg azért, mert mindezt nem rejtik véka alá, nem próbálják rendszeresen egyetlen uralkodó párt – tömegtájékoztatásnak álcázott – propagandagépezetével az ellenség, nemzetközi összeesküvők vagy az idegen szívűek és ártó hatalmak nyakába varrni, esetleg gyorsan meg nem történté nyilvánítani.
Sok ország gyakran kárörvendően beszél erről, vagy jót mulat egy-egy tengerentúli sztorin. Ám ennek ellenére mégis kínaiak és mások (európaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak, afrikaiak vagy épp ausztrálok) szeretnének egyre nagyobb számban betelepülni a hanyatló Egyesült Államokba és a vele szövetséges nyugati országokba, mi több ott tanulni, dolgozni. Ilyet a felemelkedő és az egyre hangosabban hetvenkedő Kínáról nemigen hallani. Pedig éllovas az exportban, pénze, mint a pelyva, devizatartalékai is a legmagasabbak a világon. (Több ezermilliárd dollár lapul az állami párnában.) Akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy mégsem tolonganak a bevándorlók a kapui előtt. A választ talán tudja a kínai kommunista vezetés, csak épp nem mondja.
