Egy ország lángokban

Tüntetések kezdődtek Franciaországban, miután egy rendőr igazoltatás közben lelőtt egy 17 éves fiatalt Párizs egyik elővárosában, Nanterre-ben. Az algériai-marokkói származású fiatal belehalt a sérülésbe, a rendőrt pedig őrizetbe vették emberölés gyanújával. A tüntetések azonban csakhamar napokig tartó zavargásokká fajultak, amelyek Párizs mellett olyan nagyvárosokra is áterjedtek, mint Marseille, Lyon, Nizza és Strasbourg, sőt az országhatáron túl, Belgiumban és Svájcban is felütötte fejét az erőszak. A magából kivetkőzött tömeg gyújtogatott és fosztogatott. A francia belügyminiszter negyvenötezer rendőrt vezényelt ki az utcákra és több ezer embert tartóztattak le, miközben a közterületek valóságos csataterekké váltak. Az erőszakos események már a francia gazdaságra is egyre nagyobb hatással vannak, ugyanis amellett, hogy napról napra válik a lángok martalékává a közvagyon, a turisták is kezdenek elmaradozni, épp a legfontosabb turisztikai időszakban.

Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok után Franciaországban is kezd általánossá válni az a tendencia, hogy miután egy közfelháborodást keltő eset után a tömegek utcára vonulnak, a békés tiltakozók mellett megjelennek az erőszakos zavargók is, akik a gyújtogatással és a fosztogatással rendre elterelik a figyelmet a tüntetések eredeti céljától. Elég, ha csak a rendőri igazoltatásban elhunyt fiatal családjának szavait idézzük fel, akik a sajtónak elmondták, hogy ők csak igazságszolgáltatást szeretnének, azt, hogy a fiukat lelövő rendőrt ítéljék el. „Soha nem szólítottunk fel gyűlöletre vagy zavargásokra” – mondta el egy rokon a BBC-nek. A tüntetések erőszakossága nem tetszik nekik, és azok befejezésére szólították fel az embereket. Az ilyen jellegű zavargásokat azonban nagyon nehéz megállítani, ugyanis a résztvevőknek nincsenek vezetőik, sem konkrét céljaik, hiszen jobbára a világháló különböző közösségi oldalain szerveződnek. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az erőszakos tömeg összetétele is igen vegyes. Bár egyes médiumok igyekeznek leegyszerűsíteni a helyzetet, mondván, pusztán fiatal migránsok vonultak utcára randalírozni, a helyzet ennél jóval összetettebb, ugyanis a tömegben a bevándorlók mellett ott vannak a másod-harmadgenerációs fiatal franciák, akik a társadalom peremére szorultak, a külvárosi szegények, akik folyton azt hallják, hogy mindenkinek adott a lehetőség a felemelkedésre, mégis képtelenek kitörni kilátástalan helyzetükből, jelen vannak továbbá a radikális baloldaliak, mint ahogy olyanok is vannak a tüntetők között, akik egyszerűen csak azért jelennek meg, hogy kihasználják a zavargások okozta zűrzavart, hogy megszerezzék az üzletekből a kívánt árucikket.

A zavargásokat a kivezényelt rendőri túlerő valószínűleg letöri, és ezzel együtt az erőszakos tömeg is – konkrét célok, követelések és vezetők nélkül – lassan feloszlik, a füstölgő autók, a bevert kirakatok és a kifosztott üzletek után azonban ott marad a félelem. A félelem, hogy egy újabb tüntetéshullám nyomán még hevesebb és erőszakosabb zavargások törhetnek ki. Mert senkinek nem lehet illúziója, hogy a napokban látott franciaországi képsorok belátható időn belül meg fognak ismétlődni. A fent említett vegyes társaság, amely a zavargások résztvevőit képezi, ugyanis nem ma, nem is tegnap, hanem évtizedek alatt jött létre, így e problémát sem lehet megoldani néhány nap alatt. Ebből az is következik, hogy a jelenlegi helyzet nem pusztán a most regnáló elnök, Emmanuel Macron hibája, hanem elődeié is, és úgy általában a francia politikai elit felelőssége egyben. Meg kell azonban jegyezni, hogy Macron politikája, főleg legutóbbi nyugdíjreformja, az utóbbi hónapokban végletekig kiélezte a társadalmi ellentéteket. Bár sokan osztoznak a felelősségen, tény, hogy az évtizedes szociális problémák Macron második elnöki ciklusa alatt eszkalálódtak. Így a francia társadalom tőle várja el, hogy orvosolja a bajokat. Ez azonban nem lesz egyszerű feladat, ugyanis a politikai oldalak közötti árkok Franciaországban is mélyek, ugyanúgy, mint a nyugati világ legtöbb országában. A baloldal azzal vádolja Macront, hogy elhanyagolja a szegények problémáit, a jobboldal pedig a kemény fellépést követeli az elnöktől. A valódi megoldásra tett javaslat egyelőre még várat magára. Az idő pedig egyre sürgetőbb.