Hetek óta olyan érzése van a szerbiai politikai életet figyelőnek, mintha két párhuzamos valóság létezne, s mindenki maga dönti el, éppen melyikben szeretne élni, aktuális kénye-kedve, érdeke, meggyőződése alapján. Az egyik valóság az, amelyikben egy meglehetősen széles körű társadalmi elégedetlenség létezik, mely még a nyári kánikulában sem akar elcsitulni, s mely hétről hétre ugyanazokkal a követelésekkel fejezi ki elégedetlenségét az aktuális hatalom lépéseivel, hangnemével, magatartásával kapcsolatban. A másikban mindez csak hétvégi tüntetéssorozat, amellyel mint múló rosszulléttel kell esetleg foglalkozni, s ebben a valóságban nem léteznek a követelések, helyettük új tervek, projektumok, utak léteznek, ebben a valóságban nem emberek tömegei árasztják el Belgrád központi utcáit, hanem az államfő és a pénzügyminiszter mennek autós körútra a körgyűrűt dicsérve és kritizálva, ebben a valóságban Koszovó a központi téma és nem az erőszak, a megtörtént tragédiák és a politikai változások, ebben szinte már háborúra készül az államvezetőség, betiltja a fegyverek exportját, az ENSZ biztonsági tanácsi ülést kérelmez.
Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy a két valóságnak egyáltalán nem lennének érintkezési pontjai. Szemmel láthatóan nagy eredménynek nevezhető, hogy korábban elképzelhetetlennek számító lépéseket értek már el az ellenzéki pártok, s ezt be kell vallania a hatalmi koalíciónak is. Eltávolítani a képviselőház üléséről az egyik minisztert azért, mert bírálta, lényegében haszontalannak nevezte azokat a polgárokat, akiknek nincsen gyermekük, meglehetősen súlyos kijelentésnek számít, egy évvel ezelőtt azonban aligha mutatott volna hajlandóságot efféle intézkedésnek a megtevésére ellenzéki követelésre a kormánypárt. A társadalmi élet más pórusaiban is ugyanúgy megfigyelhetők apróbb változások, módosult a köztévé tudósítási módszere, ellenzéki képviselőket hívnak meg fontos, nézett közéleti műsorokba, gyorsabban rendeződnek olyan visszaélések, amelyeket korábban egyszerűen a szőnyeg alá söpört volna a vezetőség. Érintkezési pontok tehát léteznek, mégsem tudnak valamiféle megállapodássá növekedni, melyet követően politikai megoldás születhetne az előállt gondokra.
A választásokat korábban sokszor emlegették a szerb haladó párti tisztségviselők, mára kissé elhalkultak az ezek esélyeit taglaló kijelentések. Bizonyára az is közrejátszott ebben, hogy az utóbbi időszakban napvilágot látott néhány olyan közvélemény-kutatás, amely a legnagyobb párt támogatottságának némi csökkenéséről szól, s arról, hogy még ezen a szavazótáboron belül is léteznek olyanok, akik egyetértenek a tüntetések szükségességével és a megfogalmazott követelésekkel. A voksolás ebben a pillanatban nem a legjobb út tehát a kormánypárt számára. Az ellenzék sem mondhat azonban mást ezzel kapcsolatban. Nagy kérdésnek számít, hogy sikerülhet-e egy adott választáson szavazattá alakítani az elégedetlenséget, amely most hétről hétre megmutatkozik, mekkora a tüntetők és a megmozdulásokat otthonról támogatók között a politika iránt egyébként apátiát mutatók aránya, mekkora az esélye annak, hogy a Szerbia az erőszak ellen valamiféle Szerbia az ellenzék mellett irányt vegyen. Kétségkívül ennek ma nagyobb az esélye, mint korábban bármikor az elmúlt években, még nem jött el azonban az idő egy ellenzéki összefogásnak a biztos győzelmére. Ezért aztán az ellenzék számára sem a választások a legjobb út, azok ebben a pillanatban tehát nem felelnek meg senkinek.
A legnagyobb valószínűség szerint őszre kell számítani a politikai indulatok elburjánzására. Igaz, bizonyították már az elmúlt hetek, hogy a nyár is eseménydús lehet, az ősz azonban bizonyára új lendületet ad majd a kormánypártoknak és az ellenzéknek egyaránt. Egészen biztos, hogy a végleges megoldást majd nem a tüntetéseken megfogalmazott követelések teljesítése vagy elvetése jelenti, hanem a választások megtartása. Ehhez azonban arra lesz szükség, hogy legalább az egyik párhuzamos valóságban megérjenek a feltételek arra, hogy azokat érdemes legyen kiírni, illetve azokért harcolni.
