Nagygyűléstől és tüntetéstől volt hangos a hétvégén Belgrád. Pénteken este a kormánypártok által szervezett összejövetelt, egy nappal később az ellenzéki pártok és civil szervezetek kezdeményezésére tartott megmozdulás kezdődött a parlament előtti téren. A közös a gyűlésekben csak annyi volt, hogy mind a kettőnek sikerült kisebb meglepetést okoznia, s mind a kettőn nagy szükség mutatkozott a tarka-barka esernyőkre.
Szombaton a tömeg körbe zárta a szerbiai köztévé épületét (Fotó: AP)
A hatalmi párti megmozdulás A remény Szerbiája címet viselte, s elsősorban arról marad emlékezetes, hogy Aleksandar Vučić államfő bejelentette azon a Szerb Haladó Párt éléről történő visszavonulását, azóta már az is kiderült, hogy Miloš Vučević védelmi miniszter, korábbi újvidéki polgármester irányítja majd tovább a szervezetet. Vučić viszont nagy szerepet vállal majd egy új népi mozgalomnak a létrehozásában, amelynek a tagszervezete lesz az SZHP is, a másik fontos bejelentése ez volt a nagygyűlésen. Nem kis dolog az sem, hogy dialógusra hívta az ellenzéki pártok vezetőit, akikről ugyan egy jó szót sem szólt, viszont, nyilván felismerve a társadalmon belüli megosztottságot, meg az ellenzéki tüntetések erejét is, ezt a javaslatot tartotta most a lehető legjobbnak az ország, s talán saját politikai jövője szempontjából is. Vučić egyébként azzal érvelt, hogy minden szerbiai állampolgár elnöke szeretne lenni, ezért döntött a párt éléről való távozás mellett. Szijjártó Péter szerbül elmondott beszéde, Ivica Dačić testvériség-egységet méltató kijelentése, a koszovói helyzetről kimondottak, s végül a nagy eső is bizonyára emlékezetessé teszi majd ezt az összejövetelt, amelyen, az ellenzéki média és a közösségi hálózaton terjedő videofelvételek alapján azért mégsem jöhettek össze annyian, amennyi embert előzőleg vártak, illetve sokan már a nagygyűlés befejezése előtt elhagyták a helyszínt. A kritikák sorában, természetesen, előkelő helyet foglaltak el azok a kijelentések, melyek szerint a több tízezres létszámot „egész Szerbia Belgrádba szállításával” sikerült elérni, s Európa számos országából béreltek mindehhez buszokat. Aztán az is nyílt titoknak számít, hogy sokan a munkahelyük miatt, esetleg napidíj fejében vettek részt a megmozduláson, közülük egyesek csak Belgrádba mentek el, a nagygyűlés helyett pedig sétát, kávézást választottak, szólnak a másik oldalról érkező megfigyelések.
A szombati Szerbia az erőszak ellen elnevezésű ellenzéki összejövetel is a képviselőház előtt indult, majd körbe zárta a tömeg a szerbiai köztévé épületét, elégedetlenek ugyanis azzal, ahogyan az állami média tudósít az eseménysorozatról. Aznap este pedig nem lehetett panaszuk, a központi hírműsor ugyanis a tüntetéssel indult és zárult, közben is voltak helyszíni kapcsolások. Egyesek már ennek tényét a tüntetések meglepetéseként, óriási eredményeként értékelik. A megmozduláson ismét felolvasták a menesztésekre vonatkozó ismert követeléseket. A nagy kérdés most már inkább az, hogy amennyiben ezeket a menesztéseket meg is lépné esetleg a kormány, vajon az elegendő lenne-e, félbeszakítaná-e a megmozdulásokat. Egyes elemzők szerint nem, s ezért is született most meg a hatalmi oldalon a pártelnök távozásáról, dialógus kezdeményezéséről szóló döntés. Persze, belemagyarázni mindent mindenbe lehet, ha nem született volna ilyen döntés, akkor azt is élesen lehetne bírálni.
Ez a mai Szerbia. Amit a két nagygyűlésen láttunk, hallottunk, az lényegében egy társadalmi, történelmi korkép metszete is egyben. Megosztottság, ujjal mutogatás, politikai harc a megmaradásért vagy hatalomátvételért, Koszovó kérdésének megoldatlansága. Néhány pozitív előjelű mozzanat is van azonban ezen a korképen: az erőszak elleni fellépés iránti határozottság mindkét oldalon, átfogó változások elérése iránti, talán, őszinte vágyakozás, amely akár megfelelő eredményeket is hozhat, ha nem süllyed az egész társadalmi párbeszéd el a pártközi leszámolások mocsarában. Merthogy, nehéz megmondani, valódi párbeszédre mekkora hajlandóság van éppen bármelyik oldalon.
