Azok, akik ismerik a zimonyi Galenika gyógyszergyár történetét, meggyőződéssel állítják, hogyha harminc évvel ezelőtt az akkori kormány pályázatot hirdetett volna olyan „szakember” számára, aki képes tönkretenni az egykori Jugoszlávia gazdaságának egyik gyöngyszemét, aligha talált volna megfelelő jelentkezőt. Akkoriban ugyanis a Galenika uralta Jugoszlávia gyógyszerpiacának kétharmadát és évente, elsősorban a Szovjetunióba, 200 millió dollár értékben exportálta a termékeit. A 2400 embert foglalkoztató kollektívában főnyeremény volt munkahelyhez jutni, hiszen a fizetések jóval meghaladták az országos átlagot.
Azóta sok orvosság lefolyt a betegek torkán, s az egykori gigászi üzemből jószerivel csak a romok maradtak. Ma már az azóta területileg is jócskán beszűkült hazai piacon alig tíz százalékkal van jelen, s hosszú évek óta, kivéve néhány hullámhegyet, veszteséget veszteségre halmoz.
Sic transit gloria mundi (Így múlik el a világ dicsősége) – legyinthetne az ember rezignáltan, de a helyzet mégsem ennyire egyszerű.
Talán nem érdektelen végighaladni a Galenika által az elmúlt három évtizedben megtett úton, s esetleg kiderülhet, hogy a mindenkori hatalomtartók hol és mekkorát hibáztak, amikor a pártkáderek előtérbe helyezésével és a gazdasági-szakmai alapokkal kapcsolatos butaságokkal tulajdonképpen a szakadékba lökték a gyógyszergyárat.
Talán van még ember, aki emlékszik az 1991. esztendőre, amikor a szerb származású amerikai Milan Panić elvileg 270, gyakorlatilag azonban 50 millió dollárért megvásárolta a Galenikát. Akkoriban Miloševićék ódákat zengtek a „nagy hazafiról”, aki vagyonának egy (mint később kiderült, elenyésző) részét szülőföldjén fektette be. A gond csak az volt, hogy 50 milliót a később szerb miniszterelnök ugyan leszurkolt a „minden szerb egy országban” nevű katasztrofális játékot űzőknek, de a vételár legnagyobb részét, vagyis a 220 millió dollárt a néhány új, Panić által szabadlmaztatott orvosság formájában hozta magával. Később azonban kiderült, hogy még azt sem teljesítette, s ezért az ügy nemzetközi bíróságra került, amit a szerb állam meg is nyert, de kénytelen volt maradéktalanul visszaadni a „nagy hazafi“ által befizetett összeget.
Lényegében a babaruha szétszedésekor kezdődtek a problémák, mert kiderült, hogy az állam a honi patikáknak a hosszú időn keresztül leszállított orvosságok fejében 170 millió dollárral tartozik a Galenikának (amit sosem törlesztett).
Következett az október 5-ei politikai (fél)fordulat, s a gyógyszergyár élén egymást követték a pártkáderek. Egy részüknek sikerült egyensúlyba hozni a gyár gazdálkodását, mások pedig a maguk diletáns módján „víz alá nyomták„ a gyógyszergyárat.
Az igazi zuhanórepülés azonban 2008-ban kezdődött, amikor a Szerb Szocialista Párt csúcsvezetése a zimonyi üzemet bizonyos Nenad Ognjanovićra bízta, aki szinte sorozatban vállalta a kezességet amikor más gyógyszergyárak bankhitelt akartak felvenni. Mivel a pénz egyre fogyott, arra kényszerültek, hogy ők maguk is rövid lejáratú hitelt vegyenek fel. Két év alatt 130 millió euróra duzzadt a gyár adóssága, ami maga után vonta az igazgató leváltását. Az, hogy eltávolítása nem volt igazolatlan, bizonyítja a tény, hogy néhány hónappal a kirúgása után letartoztatták, mert alapos volt a gyanú, hogy ő és hasonszőrű barátai 34 millió euróval károsították meg a Galenikát.
Az utána következő igazgatók nagyjából megfeleltek az elvárásoknak, de a kormány tisztában volt azzal, hogy az anyagilag és pénzügyileg lerongyolódott gyárat csak úgy lehet megmenteni, ha sikerül egy pénzes külföldi befektetőt találni.
Azóta kínálgatják fűnek-fának, de csak a közelmúltban jelentkezett egy brazil cég, amely még lát fantáziát a Galenika felélesztésében.
Lehet, hogy mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, a zimonyi gyárnak már új, dél-amerikai gazdája lesz. Ettől eltekintve azonban marad a tény, hogyan válhat egy sikeres üzem a hozzá nem értés által a tönkretétel iskolapéldájává.
