Évek óta folyamatosan hangoztatják a hazai és a Szerbiával foglalkozó mérvadó külföldi politikusok, hogy erőteljes és mélyreható reformokra van szükség, mert az ország a jelen gazdasági állapotában nem áll készen az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Amikor a napi politikának megfelel, időnként felröppenti a „jó” hírt, hogy az idén még ennyi és ennyi fejezetet megnyithatunk, ezzel mintegy jelezve, hogy egyre közelebb kerülünk az EU-hoz. S mindez a mindenkori, kizárólag csak a (látszat)eredményeket szajkózó nómenklatúra tehetségét, odaadását és hatalmas erőkifejtését jelzi. Ugyanakkor ebben a szövegkörnyezetben senki egy szóval sem említi Törökországot. Ez az eurázsiai ország már tizenkét éve, pontosabban 2005. október 3-a óta tárgyal, illetve tárgyalgat Brüsszellel, de még az EU előszobájáig sem sikerült eljutnia. Vagyis a tárgyalási fejezetek megnyitása a csatlakozást illetően gyakorlatilag úgyszólván semmit sem jelent. A lényegi remény felébresztéséhez még igen sokat kell tenni.
Belgrádnak például végre kell hajtani mindazokat a reformokat, amelyeket az európai huszonnyolcak elvárnak tőle. S ezek között is elsősorban a közvállalatokra vonatkozókat.
A vasutasok meglehetősen komolyan vették ezt a követelményt, s az átszervezések keretében igen jelentősen csökkentették a vállalat dolgozóinak létszámát. Az elmúlt időszakban ugyanis háromezer (felesleges) munkahelyet szüntettek meg, s a tervek szerint újabb 2400 dolgozójától fognak megválni.
A félreértések elkerülése végett azt is el kell mondani, hogy ezek az emberek nem kerültek egy vas nélkül az utcára. Jelentős részük nyugdíjba vonult, mások pedig – eleddig szigorúan önkéntes alapon – megfelelő végkielégítéssel távoztak.
Az ilyen méretű létszámcsökkentés nem veszélyezteti a vasút működését, hiszen sok száz kilométernyi vonalat megszüntettek, mivel ezek a szakaszok még köszönőviszonyban sem voltak a kifizetődőséggel.
A vasúti munkahelyektől való megválást nyilván az is segítette, hogy ebben a közvállalatban meglehetősen alacsonyak a keresetek, tehát aligha fájt valakinek is a szíve, amiért le kellett tennie a sötétkék egyenruhát. Ugyanakkor az országos büdzsé is jól járhat, hiszen évente 14-16 milliárd dinárjába került a vasút.
Rajtuk kívül még két nagyvállalat van folyamatosan az EU-nak, de a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak is a célkeresztjében. Az egyik a Srbijagas, a másik pedig a villanygazdaság.
Az előbbinek a vezetői azzal érvelnek, hogy a jobb gazdálkodási eredmények elérése érdekében újabb beruházásokra volna szükség. Több százmillió euróról van szó. A Srbijagasnak évente átlagban ötvenmilliót kellene saját forrásaiból erre fordítania, s ez az összeg nagyjából megfelel azon kinnlevőségeinek, amelyeket az idén (sem) lesz képes behajtani. Az adósai ugyanis szinte kizárólag szintén állami cégek, vagyis lényegében nincs is a legfelsőbb szinten politikai akarat akár a kényszer-megfizettetés jóváhagyásához.
Ha tehát a Srbijagas be akarja fejezni a bulgáriai és a romániai gázvezetékkel való összekapcsolódást, valamint a fővárostól Nišig lefektetné a gázvezetéket, valahonnan pénzt kellene előteremtenie. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha (ismét) nemzetközi hitelt vesz fel, amelynek, mint már annyiszor, a szerb állam lesz a kezese (és nem mellesleg a törlesztője is).
Az amúgy irigylésre méltó fizetések esetleges lefaragásáról és a munkaviszonyban levők számának esetleges csökkentéséről viszont egy szó sem esik.
Akárcsak a villanygazdaságban, ahol annyi igazgató és főnök van, hogy az egész cég már a Pál utcai fiúk gittegyletére kezd hasonlítani, amelyben csupán Nemecsek Ernő volt közlegény. Ebben a közvállalatban azonban némi kozmetikázás történt. Ötven igazgatót „lefokoztak”, de tanácsosként és egyéb mondvacsinált tisztség beöltőjeként mindannyian a helyükön maradtak. Természetesen a régi fizetésükkel.
A legnagyobb feladat az EPS-ben a munkahelyek új besorolása lenne, de ennek a feladatnak a két évvel ezelőtti elkezdése óta szinte semmi sem történt. Mindenki maradt a helyén, s azóta is folyik a sumákolás, ha szóba kerülnek a reformok.
Ez ugyanis nekik egyáltalán nem sürgős.
