Szerbia polgárainak legnagyobb része tudja, hogy milyen állapotban van az ország gazdasága. A több mint két és fél évtizedes hanyatlásnak szemmel láthatók a következményei. Az utóbbi időben azonban észlelhető némi haladás, és ébredezni kezd a remény, hogy esetleg a gyerekeink (vagy az unokáink) még megérik, hogy ebből a szempontból is pozitív előjellel beszélhetnek róla. Ennek az esetlegesen gyorsabb fejlődésnek azonban igen komoly előfeltételei vannak. Hiába ugyanis a befektetésre alkalmas pénzmennyiség és a jó ötletek halmaza, ha nincs, aki megvalósítsa őket. Márpedig a szakemberképzés leépítése még a nyolcvanas években megkezdődött, s ma már odáig jutottak a vállalkozók, hogy viharlámpával sem találnak annyi és olyan képzettségű fiatalt, aki képes – úgymond – egyik napról a másikra a gép mellé állni, vagy kézbe venni a szerszámokat és megfelelő minőségű munkadarabokat készíteni.
A múlt század háromnegyedéig, különösen a szegényebb családoknak, nem derogált, ha a gyerekük szakmát tanult, tehát gimnázium vagy szakközépiskola helyett inasiskolába járt. Amikor az önigazgatás – feltételesen szólva – elérte a csúcspontját, a szocializmus csúcsvezetése valami újat, a világban kevésbé ismert megoldásokat keresett, s jobb híján szinte belekötött az oktatási rendszerbe. Úgyszólván egyik napról a másikra megszüntették az inasiskolákat, mert sehogyan sem illettek a nagy szocialista eszmékbe. Más szóval, szégyelltek kétkezi munkásokat kiképezni.
Jelentős részben ez a hozzáállás, de a kilencvenes években a háború elől menekülő fiatalok „eltűnése” odáig juttatta a gazdaságot, hogy ma már alig van megfelelő szakmai tudással és tapasztalattal bíró kőműves, szakács, hentes, vagy gépjárművezető.
A külföldi befektetők igen gyakran éppen ezt kifogásolják, amikor a pénzüket Szerbiába tervezik fialtatni. Az ugyanis közismert tény, hogy Európában nálunk a legolcsóbb a munkaerő, de mit ér a spórolási lehetőség, ha nincs, aki dolgozzon. Pedig ha egy 7,2 milliós országban mindössze 2,1 millió embernek van munkahelye, logikus volna azt hinni, hogy a munkaadók akár válogathatnak is a felvevendő dolgozókban.
Eddig a mindenkori szerb kormány tagjai semmiképpen sem voltak hajlandóak beismerni, hogy ezen a téren egyre nagyobb a baj, és a gazdaság fejlődésére vonatkozó kincstári optimizmusuknak gyakorlatilag nincs fedezete. Fejleszteni a gazdaságot ugyanis csak akkor lehet, ha van kivel.
Becsületére legyen mondva a jelenlegi kormánynak, hogy már nem igyekszik szőnyeg alá söpörni a problémát, hanem, ha kénytelen-kelletlen módon is, de hozzányúl a régi oktatási módszerhez. Csak most nem inasiskolának, hanem duális képzésnek nevezik azt a tervezett rendszert, amelyben a szakmát tanuló gyerekek három napig iskolába járnak, két-három napig pedig valamelyik gyár vagy vállalkozás műhelyében a szakma gyakorlati részét igyekeznek elsajátítani. Persze ennek megvalósításához nem elegendő az oktatási minisztérium eltökéltsége, hiszen elengedhetetlenül szükség van a gazdaság pozitív hozzáállására is. Úgy tűnik, e téren sokkal kedvezőbb a visszhang, mint arra bárki számított.
Jelenleg ugyanis huszonegy szakiskolában több mint ezerkétszáz diákot érint a duális képzés, és ebbe hatvannyolc gazdasági társaság is bekapcsolódott.
Az első korosztály tavaly lépett ki az iskolából, és szinte már másnap mindannyian munkába állhattak. A vállalatok és vállalkozók érdeklődésének ugrásszerű növekedését támasztja alá az is, hogy a közelmúltban 1800(!) munkaadó írta alá az ezzel kapcsolatos szándéknyilatkozatot. Ők ugyanis hajlandók szakmai gyakorlatra fogadni a gyerekeket, s a negyedik osztály bizonyítványának kézhezvétele után szinte az iskola előtt a kezükbe nyomják a munkakönyvet.
Ha sikerül ezt a programot megvalósítani, talán Szerbia átadhatja helyét az európai listán, amelyen vezet a fiatalok körében való munkanélküliségben.
Rosszmájúság lenne tehát az állítani, hogy a politikum még mindig nem kezd észhez térni.
