Ma már a szakemberek sem „jönnek lázba”, amikor a Gazdasági Nyilvántartási Ügynökség közzéteszi a szerbiai vállalatok gazdálkodási eredményét, hiszen nagyjából jó előre ismeretes, hogy melyik elkótyavetyélt vállalat vagy közvállalat vezeti a legjobbak listáját. Tavalyelőtt a Telekom érdemelte ki ezt a megtisztelő címet, 2016-ban azonban (ismét) élre tört a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS). A hivatalos kimutatás szerint ugyanis 16,1 milliárd dinár profitot valósított meg.
Alapjában véve dicséretesnek kellene tekinteni ezt a gazdasági eredményt, a helyzet ismerői azonban tudják, hogy az orosz kézben levő nagyvállalatban korántsem ilyen rózsás a helyzet. A nagyjából 150 millió eurós sikere ugyanis messze elmaradt a korábbi években megvalósított hasznától.
Ismeretes ugyanis, hogy a NIS-t 2012-ben kereken 400 millió euróért a benzinkutakkal, a feldolgozó kapacitásokkal és a lelőhelyekkel együtt, megvette a Gaszpromnyeft, s már a következő esztendőben 48,3 milliárd dinár tiszta hasznot vágott zsebre. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egy év alatt visszaszerezte a befektetett összeget, s azóta minden megkeresett eurócent úgy jön neki, mintha a szerb államvezetés az ablakon dobná be. S ebben a látszólagos túlzásban – sajnos – meglehetősen sok igazság van.
A korábbi, demokrata párti hatalom ugyanis az adásvételi szerződésben elfogadta azt a kitételt, hogy az oroszok a törvény által előirányozott 7 százalék helyett mindössze 3 százalék kőolajjáradékot fizetnek. Ha ők is ugyanannyit, vagyis 7 százalékot szurkolnának le a költségvetés asztalára, mint más cégek, akkor a hozzávetőleges számítások szerint 3,3 milliárd dinárral csökkenne a profitjuk, s ez az összeg elég lenne ahhoz, hogy a második helyre szoruljanak.
Ezzel azonban még nincs vége a Nagy Testvérnek nyújtott kedvezményeknek. A többi vállalat ugyanis köteles rendszeresen fizetni a környezetvédelmi illetéket, de a törvény eme rendelkezése nem vonatkozik a NIS-re, s ez 1,5 milliárd dináros megtakarítást eredményez a kőolajiparnak.
Egyébként amikor az oroszok átvették a NIS-t, szinte egyik napról a másikra a dolgozók ezreit tették utcára. Tény, hogy – a hatályos törvényeknek megfelelően – egy úgynevezett szociális program keretében biztosították a végkielégítést, de ennek ellenére sem nehéz megállapítani, hogy hány család maradt állandó és biztos kenyérkereset nélkül.
A privatizáció pillanatában nem kevesebb mint 11 000 ember volt náluk alkalmazásban, a múlt év végén pedig mindössze 3900 név szerepelt a dolgozók listáján. Közülük is igen sokan az újabban divatos munkaerőlízing keretében. Ennek ugyanis az a hátulütője, hogy lényegében a közvetítőktől kikölcsönzött emberek végzik azt a munkát – havi 25 000 dinár nettó fizetésért –, amit az állandó munkaviszonyban levőknek kellene teljesíteniük. Havi 78 000 dinárért!
A vállalat vezetése a jó eredményt minden alkalommal a takarékossággal indokolta. Azt azonban egyszer sem tették közzé, hogy náluk milyen formát öltött ez a spórolás. Arról sem esett mindeddig szó, hogy a különféle, profitnövelést célzó intézkedések mellett miért csökken folyamatosan a NIS tiszta jövedelme. Mint említettük, 2013-ban 48,3, 2014-ben azonban már csak 27,8, egy évvel később 15 milliárd dinárt söpörtek be az év végén. Tavaly ugyan némi emelkedés jelentkezett, de egy ilyen volumenű vállalatnál 1,1 milliárd dinár nem kiugróan magas összeg.
Úgy tűnik, hogy a Gaszpromnyeft csúcsvezetése körül sincs minden rendben, mert egy évvel ezelőtt a batyuskák elmozdították vezérigazgatói állásából Kiril Kravcsenkót, akiről a szerbiai lapok megírták, hogy a szolgálata mellett saját vállalkozásba kezdett és kemény tízmillió eurókkal rövidítette meg a szerb államot.
Mindezek a „mellékzöngék” azonban nem cáfolják a tényt, hogy a belgrádi vezetés jóvoltából gyakorlatilag a szerbiai adófizetők pénzével tömjük az oroszok zsebét.
