A falvakban és a kisebb városoknak nem okoz túlságosan nagy gondot az építési törmelék elhelyezése, hiszen több helyen még mindig léteznek az egykori téglagyári gödrök, vagy a határban lapályosabb útszakaszok, amelyeknek a feltöltésére használni lehet a feleslegessé vált építőanyagot. A nagy városokban, ahol külméretre is hatalmas létesítményeket terveznek, a beruházások legtöbb esetben csak úgy valósulhatnak meg, ha lebontanak régi épületeket. A fővárosban, Újvidéken, Nišben vagy Kragujevacon, ha lépten-nyomon nem is, de viszonylag gyakran láthatunk markolókat, amint tépik, szaggatják a „halálra ítélt” házakat.
Nálunk csak elvétve történik meg, a fejlett országokban azonban mindennaposak a robbantások. A tévében többször is láthattuk, hogy egy tízemeletes, korszerűtlenné vált szállodát olyan ügyesen felrobbantanak, hogy csupán néhány tégla hullik az úttestre. A belső és külső falak egyszerűen, a jelentős tudást igénylő robbantások következtében – úgymond – magukba roskadnak.
Mi történik azonban a töméntelen mennyiségű tégladarabbal, betontörmelékkel és minden más, egykor beépített anyaggal? Nos, nálunk ebből nem csinálnak problémát, hiszen a dömperek, teherautók és nyerges vontatók a beruházó vagy a kivitelező által meghatározott helyre szállítják. Nem ritkán a túltelített szeméttelepeket fedik be ezzel az anyaggal. Pedig sokkal észszerűbben lehetne hasznosítani.
Németországban ugyanis már húsz évvel ezelőtt törvényt alkottak az építési hulladék újrahasznosításáról, s a gyakorlatban kiderült – mint már annyiszor az elmúlt hetven évben –, hogy nekik van igazuk. A szilárd anyagokat megőrlik és egyszerűen beépítik az utak vagy éppen az új épületek alapzatába, s ezáltal igen tetemes összeget takarítanak meg.
Egy épület bontásakor azonban számos más anyag is található. A vasbetont, a faanyagot, az üveget és egyebet ki kell és ki is lehet válogatni, s azok újrahasznosításával rengeteg újat lehet helyettesíteni.
Szerbiában például évente nagyjából másfél millió köbméter építési hulladék kerül kidobásra, újrafelhasználását azonban semmilyen törvény nem szabályozza. Mi több, még a környezetvédelmi előírások is átsiklanak a probléma felett, pedig ez már a belátható jövőben súlyos gondot fog okozni a mindenkori államvezetésnek, mert az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik fejezete kizárólag a környezetvédelem témáját taglalja, s ennek a problémakörnek a megnyugtató rendezése nélkül az EU-nak még az előszobájába sem engednek be bennünket.
Az eddiginél jóval okosabb és felelősségteljesebb hozzáállással lényegében két (vagy három) legyet üthetünk egy csapásra. Ismeretes, hogy a most már mögöttünk levő esztendőben ötmilliárd euró értékű infrastruktúra jellegű terveket készítettünk, s ennek igen jelentős részét meg is valósítottunk. Utakat, hidakat, alagutakat építettünk, s mindenhol kizárólag új anyagot használtunk, holott az építési hulladékból, megfelelő előkészülettel, akár tízszázalékos megtakarítást érhettünk volna el. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy ezzel a megoldással jelentősen csökkenthettük volna a környezetünk szennyezését ilyen anyagokkal. Mi azonban fittyet hányunk más országok bevált gyakorlatára és tapasztalataira, s szórjuk a pénzt, mint bolond pék a lisztet.
Holott a szakemberek szerint megfelelő eljárással a bontott anyaggal akár hétmilliárd dinárt is megspórolhattunk volna.
