A pénz nem boldogít – tartja a mondás, de óvatosan hozzá lehet fűzni, hogy „nem is tesz boldogtalanná”, hiszen az utóbbi kétezer-hatszáz évben, amióta a föníciaiak kikalapálták az első érmét, csak elvétve akadt ember, aki arra panaszkodott volna, hogy túl sok a pénze.
Egy nem régi felmérés szerint, amelyet a munkát keresők és a munkaviszonyban levők között végeztek, kiderült, hogy ez az imádott, de sokszor elátkozott papírfecni vagy fémdarab nem a legfontosabb. Akik ugyanis valóban munkát keresnek, érthetően első helyre tették a majdani keresetet, de azt sem tartják mellékesnek, hogy a leendő munkahelyükön milyen a dolgozók egymás közötti viszonya, valamint van-e lehetőség szakmai fejlődésre.
A belső viszonyokat illetően reálisnak tekinthető az igény, hiszen az utóbbi húsz-huszonöt évben a nyugdíjba vonulni szándékozók a munkahelyükről való távozás legfőbb okának éppen ezt jelölték meg. A szinte folyamatosan tartó leépítések miatt ugyanis az emberek olykor teljesen kivetkőznek magukból, s gyakorlatilag mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne kerüljenek az elbocsátandók listájára. A könyökölés, intrikálás, a kollégák, kolléganők főnök előtti befeketítése napjainkra a vállalatokban már annyira megrontotta a belső viszonyokat, hogy csupán azok mennek minden reggel szívesen a munkahelyükre, akik szélsőségesen elfogultak a szakmájukat illetően. Lehet, hogy akár pénz nélkül is hajlandóak lennének dolgozni, ha valaki biztosítaná a családjuk számára a viszonylag elfogadható életszínvonalat.
Ennek kissé ellentmond az adat, miszerint a megkérdezetteknek több mint a fele nem tartja lényegesnek a tanult szakmájában való elhelyezkedést. Számukra ugyanis fontosabb a fizetés, a biztos munkahely és a munkaidő. A szakmai elhivatottság azonban valahol a sor végén kullog. Ezzel lényegében alátámasztották azt, hogy ma már egyre kevesebben kötik az ebet a karóhoz és nem bizonygatják, hogy „nincs az a pénz, amiért végezném a felkínált munkát”. Nos, az átlagos melósnál jóval magasabb szinten is „van az a pénz”.
A munkanélküliek esetében az is jelzésértékű, hogy túlnyomó többségük, ami a munkahely megtalálását illeti, viszonylag kevés bizalmat táplál a munkaközvetítő iránt. Inkább hagyatkozik az ismerősök, rokonok protekciójára, vagy az internetes álláshirdetésekre. Pedig az utóbbi számos veszélyt rejt magában, hiszen nem ritkán hallhatjuk, hogyan verték át az embereket a külföldi munkaadók.
Ismeretes, hogy a munkaadók nem szívesen alkalmaznak számukra teljesen ismeretlen egyéneket. Sokszor megkövetelik, hogy a jelölt bizonyos ideig ingyen dolgozzon neki. A körkérdés alanyainak kétötöde hajlandó egy hónapig fizetés nélkül bejárni leendő munkahelyére, ha a munkaadó szavatolja, hogy később hajlandó őt alkalmazni. Mi több, egytizedük akár egy évig is „potyáztatná” a majdani gazdáját.
A jelenleg is állásban levők esetében kissé meghökkentő, hogy kétharmaduk úgy tervezi, hogy egy éven belül munkahelyet cserél. Mindössze hatoduk csak akkor tenné ezt meg, ha bármi oknál fogva az utcára kerülne, míg a többieknek eszük ágában sincs megválni jelenlegi munkahelyüktől.
Az első csoport hozzáállása azért érdekes, mert gyakorlatilag arról tanúskodik, hogy nincs megelégedve jelenlegi helyével, s valami mást, minden bizonnyal jobbat szeretne. Lehet, hogy ennek hátterében is az egymás közötti (rossz) viszonyok keresendők(?)
Azt azonban leszögezhetjük, hogy napjainkban a világot irányító eszköz, vagyis a pénz a közönséges munkás számára is lényeges, de nem a legfontosabb.
