Elégedetlen az építésügyi miniszter asszony, mert az engedély nélkül épült objektumok legalizálása nem a tervezet ütemben halat. A műhold segítségét is felhasználva készült felmérés szerint ugyanis Szerbiában jelenleg 2,3 millió olyan épület van, amelynek felépítésére a tulajdonosok semmiféle papírt nem szereztek be. Van ezek között sok gazdasági épület vagy tyúkól, tákolt istálló, de se szeri, se száma a földszintes vagy éppen öt-hat emeletes lakóházaknak.
Az illetékes minisztériumban a legalizálásra kötelezés kezdetén úgy gondolták, hogy csak az elmúlt esztendőben legalább 250 00 jóváhagyást fognak kérni és kapni az érintettek. Ezzel szemben csupán 123 000 végzést adtak ki, mivel többre nem is volt igény. Elsősorban a belgrádiak, ezen belül is a zimonyiak voltak leginkább törvénytisztelők. Ezen a téren legnagyobb a lemaradás vidéken. A falvakban és a kisebb városokban. Tehát ott, ahol szinte mindenki mindenkit ismer, s ennél fogva könnyebb megfelelő kapcsolatot teremtenie annak, aki ki akar bújni a törvényes kötelezettség alól.
Pedig újabban, amióta bevezették a digitális technikát, a korábbiakhoz viszonyítva elképesztő gyorsasággal be lehet szerezni a szükséges dokumentumokat. Minden bizonnyal sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor akár két hónap is elmúlt, mire a beruházó kézhez kapta a különféle engedélyeket. Mostanság, bizonyos tapasztalatok szerint, szinte három nap is elegendő.
Az engedély nélküli építkezésnek van másik „ellenszere” is, de – legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint – semmilyen eredményt nem hozott. A hatályos törvény értelmében ugyanis, amikor a felügyelőség megállapítja a törvényszegést, köteles felszólítani az építtetőt, hogy viszonylag rövid határidőn belül állítsa vissza az eredeti állapotot, vagyis bontsa le az építményt. Ha ezt nem teszi meg, az önkormányzat veszi át ezt a feladatot, majd pedig a munka elvégzése után behajtja az engedetlenen a lebontás költségeit.
Ennek azonban, különösen vidéken, van egy óriási hátránya. Nem lehet olyan vállalkozót találni, aki hajlandó elvégezni a munkát. A Novi Pazar-i, loznicai és a požarevaci önkormányzat még a tavaly versenytárgyalást hirdetett, de a pályázatra senki sem jelentkezett. Az esetleges kivitelezők jórészt arra hivatkoztak, hogy a túlzsúfolt munkavállalási programjuk ezt nem teszi lehetővé. Néhányan azonban őszintén bevallották, hogy – tekintet nélkül a várható tisztességes keresetre – nem hajlandók kockáztatni dolgozóiknak az életét. Elmondásuk szerint volt rá eset, hogy a tulajdonos meglehetősen zilált lelkiállapotban nézte, hogyan teszik a földdel egyenlővé megkezdett otthonát. S az ilyen embereknél sosem lehet tudni, hogy mire képesek.
Elvileg az sem mellékes, hogy a törvény szerint akár börtönbüntetésre is ítélhető az illegális építtető, de amint az ügyek bírósági eljárásba kerülnek, mindig valahol elfekszenek. Ez általában olyan esetre jellemző, amikor a terhelt személy „megfelelő” (politikai) kapcsolatokkal rendelkezik, vagyis van olyan barátja, rokona, ismerőse, akinek csupán egy telefonhívásába kerül, és a papírok hosszú ideig, nem ritkán az elévülés határáig a „független” bíróság valamelyik fiókjában porosodnak. Ezeknek a pénzeszsákoknak az égvilágon semmit sem jelent a felügyelőség által meghatározott zárlat. A „Belépni tilos!”-t jelző sárga szalagot ugyanis egyszerűen, mégpedig tüntetőleg letépik, és folytatják a munkát. Márpedig ebből azt a következtetést jelet levonni, hogy ők erősebbek az államnál és ellenük senki nem tehet semmit.
A törvénytisztelő beavatottak szerint csupán akkor lehet, legalábbis részben, útját állni ezeknek a vadnyugati állapotoknak, ha néhányan valóban rács mögé kerülnek. Akkor megtörténhet, hogy a többi elgondolkozik a következményeken.
Az állam pedig szintén eltöprenghet: romboljon, vagy meghunyászkodjon.
