Most már talán az illetékesek sem tudják, hogy hányadik alkalommal rugaszkodtak neki, de mindeddig csak felemás eredmény született. Természetesen arról az állami vagyonról van szó, amely fizikailag ugyan létezik, de a különböző szintű nyilvántartások vagy tudnak róla, vagy nem. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a képviselőház elfogadta a Közvagyonról szóló törvényt, amely pontosan rögzítette, hogy melyik határidőig kell begyűjteni az erre vonatkozó adatokat. Akkoriban az állami vagyont kezelő igazgatóság kibúvó nélküli utasítást küldött az önkormányzatoknak, hogy szolgáltassanak adatokat erre vonatkozóan, de ezt csak igen kevesen tették meg. A legutóbbi 2017. december 31-e volt. Az összesítésből azonban kiderült, hogy a többszöri felszólítás ellenére a 176 helyi önkormányzat közül mindössze 26 tett eleget ennek a kötelezettségének. Normális körülmények között, egy jogilag rendezett államban, ez a hanyagság súlyos következményekkel járna, hiszen az ország legmagasabb végrehajtó szerve egyetlen tollvonással komoly büntetést szabhatna ki, de a belgrádi ezt nem tette meg, s éppen ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a községi és a városi szintű szervek 86 százalékában mintha csak Pató Pálok ülnének, elengedték a fülük mellett a felszólítást, s Ej, ráérünk arra még! csatakiáltással a legmélyebb fiók aljára süllyesztették a felsőbb utasítást. Pedig hatalmas értékről van szó, hiszen csupán az eddig beérkezett adatok szerint több mint 96 000 ingatlant vettek nyilvántartásba, amelyeknek az értéke hozzávetőleg 1,5 milliárd euró. S mint fent említettük, ez minden bizonnyal csak a jéghegy csúcsa, hiszen a teljes létező, de egyelőre „láthatatlan” állami vagyon értéke könnyen elérheti akár a 10 milliárd eurót is. Ez pedig az ország egyéves költségvetését képezi.
A pontosság érdekében azt is el kell mondani, hogy a törvény nem kizárólag a házakra, lakásokra, üzlethelyiségekre stb. és a mezőgazdasági területekre vonatkozik, hanem utakra, bányákra, vasúti sínekre és gyógyhatású forrásokra is. Egyszóval, mindenre, ami állami tulajdonnak tekinthető. Nehéz lenne elképzelni, hogy egy községben, városban az egyébként is túlméretezett bürokratikus apparátus nem lenne képes felmérni a helyzetet és papírra vetni a szükséges adatokat, hiszen léteznek különféle szolgálatok, amelyeknek szinte kizárólag az a feladatuk, hogy vezessék az ingatlanok létezését és tulajdonjogát. Sajnos azonban nem ritkán megesik, hogy a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozó szolgálatok nem, vagy csak nehezen jutnak olyan adatokhoz, amelyek valamelyik minisztériumi kirendeltségnél vannak. Nehéz lenne megmondani, hogy ez miért van így, de a tapasztalatok bizonyítják, hogy a jelenség valós. Érthető tehát, hogy ezeken az akadályokon csak bukdácsol, de valójában nem halad az adatközlés. Pedig az államnak költségvetésbe vágóan szüksége lenne arra, hogy tiszta képet kapjon, igen sok olyan ingatlan van ugyanis, amelyeket az állam áruba bocsáthatna, s a kapott pénzzel feltölthetné az országos büdzsét. Minden bizonnyal szívesen meg is tenné, ha tudna róla.
Okkal merül fel a kérdés, hogy alacsonyabb közigazgatási szinteken miért igyekeznek „eltüntetni” az állam vagyonát? Nos, a válasz meglehetősen egyszerű. A szóban forgó törvénnyel érintett ingatlanokat ugyanis valaki már ki tudja, mióta használja. Annak is nagy a valószínűsége, hogy igen alacsony bérleti díj fejében, vagy teljesen bérmentve. Magyarán, bitorolja az állami vagyont, s ebből valamilyen szinten haszna is van. Érthető hát, hogy nem szívesen mondana le róla. És ebben segítségére/segítségükre van(nak) a helyi hatalmasság(ok), akik közös magánérdekből kifolyólag gyakorlatilag obstruálják a törvény végrehajtását. Vagy éppen „amerikáznak” a feladattal, ami azt jelenti, hogy úgy tesznek, mintha szorgalmasan csinálnák, pedig csak mímelik a munkát.
Egyébként a törvényt közvetlenül újév előtt ismét módosította a képviselőház, és az új határidőt 2020 végéig kitolta.
Addig talán kiderül, hogy valóban gazdagok vagyunk-e, vagy csak úgy gondoljuk.
