Ha egy ország gazdasága nem képes olyan mértékű felhalmozást elérni, hogy fejlesztésre is alkalmas szabad eszközei maradjanak, ugyanakkor aggasztó méreteket ölt a munkanélküliség, a legfelsőbb vezetés kénytelen pénzt elvonni a költségvetésből, és vonzóvá tenni térségében az újabb beruházásokat. Ennek elsődleges célja a munkanélküliség csökkentése, valamint az esetleges szociális, és ezzel együtt a politikai feszültség megelőzése. Ugyanez történik a fejlett országokban is, ha stratégiai jellegű termékekről, például élelmiszer/termelésről van szó. Közismert tény, hogy Hollandia hatalmas mennyiségű pénzzel és egyéb kedvezményekkel segíti a mezőgazdákat annak érdekében, hogy minél jobban korszerűsítsék tevékenységüket, és folyamatosan növeljék a hozamokat az egyébként túl kis termőterületükön.
Szerbiában – elvileg – kisebb(?) szükség mutatkozik a mezőgazdaság támogatására, viszont a politikai félfordulat után bekövetkezett, erősen vitatható magánosítás által az emberek százezrei (milliói?) kerültek utcára.
A honi elszegényedést mutatja az a tény is, hogy viszonylag kevés hazai vállalkozó képes jelentősebb pénzösszegeket beruházni. Éppen ezért az állam vezetése a külföldiek pénzére számít, s ennek érdekében különféle kedvezményekkel igyekszik a Balkánnak erre a részére csábítani őket.
Két és fél évvel ezelőtt a gazdasági minisztérium megalkotta a Beruházásokról szóló törvényt, amelyet a parlament különösebb vita nélkül el is fogadott. Ennek eredményeként a mögöttünk levő két évben negyvenegy, kiemelt fontosságú beruházással kapcsolatos szerződést írt alá hazai és külföldi egyénekkel és cégekkel, s a támogatásukra több mint 132 millió eurót ki is fizetett. Ezzel együtt arra kötelezte őket, hogy 24 000 munkahelyet nyitnak. Nem nehéz kiszámítani, hogy az állam csaknem 5500 eurót adott a beruházóknak minden egyes munkahelyért, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy évre átvállalta a leendő dolgozók bruttó keresetének fedezését.
A hazai vállalkozások pénztelenségét jelzi az is, hogy két év alatt a minisztérium mindössze hat szerbiai céggel kötött szerződést, és ezek alapján nem egészen 5 millió euró támogatást adott. Ezzel szemben a külföldiek közül harmincöten részesültek 127 millió euró vissza nem térítendő támogatásban. Ez azonban csak a fent említett törvény hatályba lépése óta történt. Pedig a kormány korábban is igyekezett segíteni azokon, akik a pénzüket Szerbiában szándékozták befektetni. Az utóbbi tizenegy évben ugyanis 314 erre vonatkozó szerződés jött létre, nagyobbára külföldi befektetőkkel, s a beruházások tervezett értéke meghaladta a kétmilliárd eurót. A támogatások összege elérte a félmilliárdot, s ebből – jellemzően – kilencven százalék a külföldieket illette meg. Ugyanakkor sajnálatosan sok esetben a szerződők nem tartották be a megállapodást és ezért a gazdasági minisztérium felbontotta a megegyezést. Összesen 83 hazai és 16 idegen vállalkozó kényszerült arra, hogy visszafizesse a támogatást.
Az eddigi gyakorlat során jellemző volt, hogy az állam olyan termelési technológiával rendelkező cégeket támogatott, amelyek az átlagosnál több élő munkát igényeltek. Ennek egyetlen célja volt a munkanélküliség csökkentése, ami érthető, hiszen az utóbbi huszonöt-harminc évben igencsak megcsappant a munkalehetőség. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a munkaadók meglehetősen szűk marokkal mérték a béreket, másrészt szükségtelenné vált a magasan képzett munkaerő egy jelentős része. Ők azóta a fejlett országokban próbálják meg feltalálni magukat.
Újabban a kormány igyekszik előnybe részesíteni azokat a termelési ágazatokat, amelyekben elsősorban magas szintű technológiát és ennek megfelelő képesítésű embereket alkalmaznak. Remélhetőleg a keresetek sem maradnak el a követelményektől.
Amíg azonban „meghonosodik” nálunk ez a gyakorlat, az ország vezetése kénytelen „megvásárolni” az embereknek a munkahelyeket.
