Már csaknem hetven éve folyamatosan panaszkodunk a munkanélküliségre. Ez a sirám az utóbbi huszonöt évben igencsak felerősödött, s ez érthető is, hiszen a (vér)zivataros kilencvenes években Szerbia gazdasága lényegében a padlóra került, s ezt a mai napig nem heverte ki. A diktatúra idején bevezetett zárlat, majd a politikai félfordulat és az alaposan elhibázott magánosítás megtette a hatását. Annak ellenére, hogy azóta is folyamatos a munkaerő elvándorlása és a munkaképes lakosságnak ma már nagyjából „csak” a tizenkét százaléka nem rendelkezik munkahellyel, elsősorban a statisztikának köszönhetjük. Pedig időközben történt némi előremozdulás a gazdaság fejlődését illetően.
A munkanélküliség tehát, ha nem is öltött riasztó méreteket, igen erőteljesen jelen van. Ennek azonban szögesen ellentmond egy nemrégen, a külföldi beruházók körében készült felmérés, amelyből éppen az derül ki, hogy tavaly a munkaerő-szükségletüknek csaknem a harmadát kénytelenek voltak importálni, mivel a hazai munkaerőpiacon nem találtak megfelelő szakosítású dolgozókat.
Félreértés ne essék, nem a tudományok doktoraira vagy számítógépes szakemberekre vonatkozik ez a kimutatás, hiszen az utóbbiakból úgyszólván világszerte hiány van, hanem a „közönséges” szakmunkásokra, mint az asztalosok, kárpitosok, varrónők, kőművesek, gépjárművezetők… Ez a tény nemcsak a vállalatoknak a körkérdésben közzétett nyilatkozataiból derül ki, hanem a foglakoztatási hivatal nyilvántartásából is. Igaz, hogy nem túlzottan nagy számban, de szinte állandóan jelen van a kétkezi szakemberek iránti kereslet.
A témába beavatottak szerint Szerbiában még mindig vannak vasszerelők, szakácsok, pincérek stb., de legnagyobb részük nem igyekszik a vállalkozók látókörébe kerülni. Vagy feketén dolgoznak, a fiatalabbak pedig állandóan külföld felé „kacsingatnak”, ahol –természetesen azok, akik képesek megállni a helyüket – meglehetősen könnyen találnak munkahelyet.
Azt talán mondani sem kell, ha egy fiatalember, netán a párjával együtt, egyszer átlépi a határt, s a „munkásokat kizsákmányoló” Nyugaton megtalálja a helyét, később már csak vendégségbe fog néhány napra vagy hétre visszatérni. Ezzel pedig bizonyságot nyer az az állítás, hogy a szerbiai mesterek tudás szempontjából nem nagyon maradnak el a más országokból szintén vendégmunkásként dolgozók mögött. Arról nem is szólva, hogy Ausztriában, Németországban, Hollandiában vagy éppen Angliában elsősorban arra törekednek, hogy megfeleljenek a gazda által állított követelményeknek, olykor némi fizetésemelésre is reményük legyen, s nem a mondva csinált munkahelyi problémák feletti hőbörgéssel hívják fel magukra a figyelmet.
Nos – és ez az alulírott személyes tapasztalata is –, ezért szeretik a nyugati országok munkaadói a Balkánról érkező munkásokat.
Nem kétséges tehát, hogy Szerbiában rohamosan fogy a képzett munkaerő. Pedig a munkanélkülieknek több mint a fele a legjobb esetben is csupán valamilyen szakképzettséggel rendelkezik, de a szakmunkásképzőkben elsajátított tudásukra éppen nincs szükség. Ez aligha az ő hibájuk, hanem egy, évtizedeken át, dilettáns módon irányított képzésnek a következménye. Az azonban részben rajtuk is áll, hogy ragaszkodnak a szükségtelen „szaktudásukhoz”, ahelyett, hogy jelentkeznének a valamelyik nagyobb cég által időnként meghirdetett átképzésre, s néhány hónapos tanulásba való belefekvés után akár a jövőjüket is megalapozhatnák – itthon.
A fent leírtak után talán már nem is kell túlzottan csodálkoznunk azon, hogy a külföldi beruházóknak több mint a fele folyamatosan megfelelő munkaerőhiánnyal küzd, s ezt úgy igyekszik áthidalni, hogy Szerbiánál kevésbé vagy sokkal fejlettebb országokból „importál” szakembereket. Lassan ugyanis, ha nem is se szeri, se száma, de – a fent említett körkérdés tanulsága alapján – egyre több horvátországi, romániai, szlovéniai, bulgáriai, boszniai, macedóniai, magyarországi, szlovákiai, csehországi, moldovai, észtországi, olaszországi és görögországi melós fog dolgozni a Szerbiában működő vállalatokban.
