Állítólag az ember kapzsisága és hiúsága korlátlan. Szinte bármit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy minél több pénzhez, anyagi javakhoz jusson. Ennek az – valljuk be – immár szinte beteges hajlamnak pedig az a következménye, hogy akár a saját becsületét is sutba dobja. Törekvése kétségkívül összefügg a hiúságával, hiszen minél többet keres, annál inkább azt képzeli magáról, hogy helyettesíthetetlen.
A gond csupán akkor van, ha bármi oknál fogva kiveszik a kezéből a „mézes kanalat”, s kénytelen éppolyan átlagos polgári életet élni, mint a környezetének akármelyik tagja. Elveszíteni önön fontosságunkba vetett meggyőződésünket nagyobb csapás, mint ha a kezünket vagy a lábunkat amputálnák. Ennek ékes példáját tapasztalhattuk negyvenöt évvel ezelőtt, amikor Vukašin Kešelj, a Szocialista Szövetség Tartományi Bizottságának elnöke Zentára látogatott. Akkor – természetesen biztonsági okokból – lezárták a fél várost. Az „antiliberalista forradalom után”, tehát 1973-ban ugyanaz a Vukašin Kešelj a hóna alatt egy rettenetesen kopott aktatáskával, meggörnyedve ballagott Újvidéken a báni palota közelében, s a járókelők tulajdonképpen észre sem vették, hogy egy sárba taposott hiúságot látnak.
Minden bizonnyal ez egy nem kifejezetten jó párhuzam, de következtetni lehet belőle arra, hogy mi fog történni a jelenlegi „fontos emberekkel”, ha ki tudja mi módon elveszítik – aligha valószínű, hogy szakmai értékeikkel megszerzett – ismertségüket.
Okkal feltételezhető, hogy egyesek jelenleg miért halmozzák a tisztségeket. Államitkárok, pártvezérek igyekeznek minél több kinevezéshez jutni, s ha átfésüljük a különféle tanácsok, bizottságok, felügyelőbizottságok... összetételét, igen gyakran feltűnnek ugyanazok a nevek. A külügyminisztériumi főtitkár – például – egyidejűleg öt széken ül, akárcsak a szocialisták tartományi elnöke.
Mivel a mondás úgy tartja, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen a zsidók, nem meglepő, hogy ezek a tisztséghalmozók is lehetőleg minél több helyen tartják a markukat. A nem az állandó munkahelyükhöz tartozó pénzforrásaik igencsak változók. Van, aki egy helyen mindössze 6000 dinárt kap, ennek az ellenpéldája a Srbijagas igazgatója, aki a Jugorosgas szerb–orosz vegyes vállalat felügyelőbizottságában havonta több mint 1,6 millió dinárt tesz zsebre.
A téma kapcsán a politikai csúcsnak a kérdéshez való „következetes” hozzáálását jellemzi, hogy a Szerb Haladó Párt főbizottsága 2014-ben egyértelműen kimondta, hogy tagjai csak egyetlen munkahelyet töltenek be. Aki a többiről nem hajlandó lemondani, kockáztatja a pártból való kizárást. Azt már csak mellékesen tesszük hozzá, hogy egy ilyen büntetés a különféle megbizatások elvesztésével járna. Azóta meglehetősen sok pénz befolyt a zsebekbe, de a kinyilatkoztatáson túl gyakorlatilag semmi sem történt. Az érdekeltek minden bizonnyal arra számítottak, mint a gyakorlat bizonyítja, joggal, hogy minden csoda három napig tart és Vučićnak e szigorúsága feledésbe merül.
Ez a gátlástalan pénzvadászat azonban felveti az emberi tisztesség, a lelkiismeret és az önbecsülés kérdését is. Úgy tűnik, a több százezer dinárt bezsebelőknek egy pillanatig sem jut eszébe, hogy azért az összegért, amit ők látszat- vagy semmilyen munkáért kapnak, egy „közönséges” polgár kénytelen akár két hónapig is dolgozni.
Az is megér egy külön misét, ahogyan önmagukat igazolják a nyilvánosság előtt. Egyikük váltig állítja, hogy napi tizennyolc órát dolgozik, s hatalmas öröm számára, ha vasárnap egy rövid ideig a családjával lehet. Mások azzal érvelnek, hogy a bizottsági tagságuk nem veszi el az idejüket, mert átlagban kéthavonta ülnek össze. Ha ez így van, akkor milyen erkölcsi alapon veszi(k) fel a havi ötvenezer dinárt?!
Megdöbbentő ez a könnyed pofátlanság, ahogyan a telhetetlenek „igazolják” önmaguk létezését.
