A korábbi években az adóhivatal viszonylag rendszeresen közzétette a legnagyobb adósainak a listáját. Az utóbbi másfél esztendőben azonban mélyen hallgatott erről a névsorról, s csak az egyik fővárosi (természetesen ellenzéki) lap kérésére és a közhasznú információkkal megbízott kormánybiztos nyomására volt hajlandó eleget tenni törvényes kötelezettségének. Ez a titkolózás csak akkor válik érthetővé, ha az ember alaposabban átfésüli a névsort, hiszen akkor kiderül, hogy lényegében két csoportra oszlik az óriási, vagyis több milliárdos, illetve több száz milliós adóhátralékkal tartozók listája. Az egyik a volt állami cégek, a másik pedig a kilencvenes években a semmiből felbukkant újsütetű „üzletemberek” nevét tartalmazza.
(Bicskei Anikó)
Kimagaslóan az első helyen a szocializmusban is meglehetősen kevésre tartott Borba kiadóház található. Csak emlékeztetőül mondjuk el, hogy amíg az egykori Jugoszlávia legolvasottabb Večernje novosti napilapja több mint négyszázezer példányban került az olvasók elé, addig a Borbát csupán tizenötezer példányban nyomták, s a vállalatokat kötelezték a megvásárlására. Nos, ez az azóta megszűnt kiadóház 2,1 milliárd dinárral tartozik az adóhivatalnak, de a vinjakjáról méltán híres Navip 476 millió, a Komgrap építővállalat 469 millió, a szerbiai motorosszövetség több mint félmilliárd, a Beograd film pedig 176 millió dinárral „lóg”.
A miloševići, több mint dicstelen korszak üzletemberei közül is sokan maradtak adósai az államnak. Bogoljub Karić Astra Bankja azonban messze felülmúlt mindenkit, hiszen a több mint egy évtizede kamatozó adóssága átlépte már a 21 milliárd dinárt is, de Miroslav Mišković, Miroslav Bogičević, Dragan Đurić sem nevezhető kispályásnak ebből a szempontból.
A régebbi (és mai) viszonyokra jellemző, hogy a mérleghiány átka a sportklubokat sem kerülte el, hiszen ha valóban működne a jogállam, már régen le kellett volna foglalni a volt első ligás Borac, OFK Beograd és az Obilić teljes vagyonát, de ugyanez a sors várna a szendrői Smederevóra is.
Egyetlen újságtól, így lapunktól sem várható el, hogy felsorolja mindazokat az adósokat, akik a hivatal tájékoztatójában megtalálhatók, hiszen csak a múlt esztendőre vonatkozó nyilvántartás szerint megközelítőleg négyszázan vannak. A csődbe jutottak, de adót nem fizetők száma viszont háromszor ennyien.
Aligha kell külön ecsetelni, hogy mekkora összegekkel károsították meg a költségvetést, mivel már a számuk is igen sokat elárul.
Nagy kérdés azonban, hogy az adóhivatal, és végső soron a kormány, miért nem tesz semmit ezeknek a pénzeknek a behajtása érdekében. Ahol ugyanis akad némi vagyon, lefoglalható. Másrészt az illető cégeknek tulajdonosuk is van, akik minden bizonnyal rendelkeznek némi vagyonnal. Ha ezeket a behajtási lehetőségeket bárki felvetné, az illetékesek azzal hárítanák el magukról a felelősséget, hogy a törvény nem teszi lehetővé az adóhátralék miatti vagyonelkobzást. Nos, tudomásunk szerint a Tízparancsolat óta még nem véstek kőbe egyetlen törvényt sem. Arról nem is szólva, hogy ezeket a jogi aktusokat emberek alkotják meg (a minisztériumban), és a parlament fogadja el. Tehát nem túl bonyolult eljárásban megváltoztathatók.
Tulajdonképpen egyfajta adócsalásról van szó, amit a fejlett (és jogilag rendezett) országok legnagyobb részében igen súlyosan büntetnek, csak nálunk bánnak kesztyűs kézzel az elkövetőkkel. Pedig a nép pénzéről van szó, hiszen amit az állami és magánvállalatok nem fizetnek be a büdzsébe, azt valahonnan pótolni kell. Arról nem is szólva, hogy a jelenlegi, feltörekvő gazdaságban sokkal jobb helye volna az ilyen horribilis összegeknek.
Aligha kétséges, hogy amíg az ország vezetése nem áll a sarkára, addig Szerbiában előnyös állapot marad adósnak lenni.
