Ha csupán a legfelsőbb szintről érkező, kincstári optimizmussal telített nyilatkozatokat hallgatjuk, az az érzésünk támadhat, hogy gazdaságunk erőteljesen halad a felépülés útján. Ezt a hitet azonban szinte menetrendszerűen minden évben megcáfolják a statisztikai adatok. Eddig ugyanis nem igazán sikerült teljesíteni az ilyen vonatkozású célokat. Tavaly például 3,5 százalékos gazdasági növekedést tervezett a kormány, azt azonban szem elől tévesztette, hogy ember tervez, isten végez. Ennek az lett a következménye, hogy a mezőgazdaság érezhetően elmaradt a korábbi években nyújtott teljesítményétől, hiszen az időjárás egyáltalán nem felelt meg az elvárásoknak. Egyéb részekben is akadtak fennakadások, s végül alig 2 százalékkal bővült az ország össztermékének értéke. Ez az „előrelépés” pedig csupán arra bizonyult elegendőnek, hogy Szerbia ne csússzon vissza a korábbi recesszióba.
Okkal hihető, hogy még ilyen teljesítményre sem lettünk volna képesek, ha a külföldi beruházók elkerülik az országot. Bizonyos körülmények miatt azonban továbbra is vonzó befektetési terepen maradtunk. Elsősorban a meglehetősen olcsó, de nem túl rossz munkaerő, a kormánynak a beruházásokkal kapcsolatos hathatós támogatási kedve vonzotta a külföldi tőkét, de az is tényezőként volt jelen, hogy környezetvédelmi szempontból még mindig igencsak elmaradunk az átlagos európai országoktól. Nos, ezen a téren léteznek megfelelő törvények, de csak ímmel-ámmal tartjuk be azokat. Ide, pontosabban az egész Balkánra hozzák az úgynevezett piszkos technológiát, hiszen az alig fejlett országokban kénytelenek azt megtűrni.
Az elmúlt háromévi teljesítményére Szerbia méltán lehet büszke, hiszen rendezte a pénzügyi szféra sorait (más kérdés, hogy milyen áron), s nagyjából létrejöttek a feltételek a további előrelépésre. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy a fejlődés és a gazdaság erősödése folyamatos legyen. Az egy-két százalékos növekedés – ilyen szempontból – szinte semmire sem jó. Mindenképpen megszívlelendő Aleksandar Vlahović egykori gazdasági miniszternek a véleménye, miszerint az ország gazdasági teljesítményének a következő esztendőkben legalább 4-5 százalékos erősödést kellene elérnie ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a fejlett országokkal. Azon ambiciózus tervhez, hogy tíz év múlva megkétszereződjön a GDP, legalább hétszázalékos előrelépést kellene megvalósítani. Ez azonban igen jelentős, az eddigieknél lényegesen nagyobb beruházásokat feltételez. Szerbiában ugyanis a befektetések értéke a társadalmi össztermék értékének a húsz százalékát sem éri el, a környező, tehát a közép- és kelet-európai országokban pedig 23 százaléknál tartanak.
Igen lényeges a befektetések összetétele is. Ha csupán a majdan érkező (vagy elmaradó) külföldi tőkére támaszkodunk, akkor veszett ügyünk van. Mint fent említettük, még mindig szívesen jönnek Szerbiába a határokon túli pénzemberek, de arra is van példa, hogy egyik vagy másik nyugati cég tőlünk máshova telepítette a gyárát, mert az ottani kormány még kedvezőbb feltételeket nyújtott számára.
Éppen ezért végső ideje a hazai beruházók felé fordulni. Kétségtelen, hogy az országban jelenleg igen kevés az olyan vállalkozó, aki képes komolyabb összeget befektetni, s az ő számukra a kormány által biztosított támogatás sem eléggé ösztönző. Ők hosszabb távon kénytelenek tervezni, ez pedig szükségessé tenné az adópolitika módosítását, és szavatoltan több évre érvényes adókedvezmények nyújtását. Ezzel ugyanis ösztökélni lehetne akár a hazai nábobokat is, hogy elsősorban a termelő kapacitásokba fektessék a pénzüket, s minél korszerűbb technológiát alkalmazzanak.
A befektetési szakemberek szerint igen fontos volna jogi biztonságot teremteni a beruházások számára. Ebből az következik, hogy a jelenleginél sokkal magasabb szintre kellene emelni az igazságügy hatékonyságát. Ez nem nevezhető lehetetlen feladatnak, hiszen az Európai Unióhoz történő közeledésnek a 23. és 24. fejezete is megköveteli a beruházások biztonságának szavatolását. Márpedig ezek nélkül aligha jutunk az „előszobánál” beljebb.
Az állapotok átfogó rendezésének azonban előfeltétele a politikai akarat. Ha ez valóban kialakul, remélhetjük, hogy egyszer a lábunkra kerül ama gazdaságfejlődési hétmérföldes csizma, amellyel utolérhetjük az előttünk haladó országok egy részét.
