Amikor még az egykori Jugoszlávia rendezett ország volt, a dolgozók fizetéséből leválasztott nyugdíj-biztosítási járulék bőven fedezte az egykori Nyugdíj-biztosítási Kommunális Intézet, később pedig a Nyugdíj-biztosítási Önigazgatási Érdekközösség mindennemű kiadását. Mi több, kiadósan jutott pénz úgynevezett nyugdíjaslakások építésére, a lakhatási körülmények javítását segítő, igen kedvezményes kölcsönre, üdülésre, sőt komoly befektetésekre is. A későbbi Alap többek között gyógyfürdőket vásárolt és rehabilitációs központokat épített, ahol a legidősebb polgárok kúrálhatták betegségeiket.
A kilencvenes években a gazdaság tönkretételével együtt elszegényedett az Alap is, és már a járandóságok fedezését sem tudta biztosítani. Arról nem is szólva, hogy a tulajdonában levő objektumokat karbantarthatta volna. A diktatúra éveiben végrehajtott nagy államosítás után tulajdonképpen gazdátlanná váltak a fürdők és a rehabilitációs központok.
Az utóbbi időben, pontosabban két és fél évvel ezelőtt, azonban napirendre került ezeknek az üdülőknek a privatizálása is. A kormány szívesen bezsebelt volna értük néhány tíz millió eurót, de a tulajdonjogi viszonyok rendezetlensége miatt nem akadt érdeklődő. Kiderült ugyanis, hogy az építmények egy része jogilag még mindig a nyugdíjbiztosítási alap tulajdonában vannak, ott pedig hallani sem akartak/akarnak arról, hogy magánkézbe kerüljenek a tulajdonképpen a nyugdíjasok pénzén létrehozott „banják”. Pláne amikor kiderült, hogy az értük esetleg beáramló pénz nem az alapban, hanem a költségvetésben fog kikötni.
Két évig holtponton vesztegelt az ügy, pedig a kormány egy külön munkacsoportot alakított, amelynek, az illetékes állami szervekkel együtt hatvan nap alatt kellett volna dűlőre jutnia, hiszen a „független” bíróság gyakorlatilag semmilyen döntést nem hozott az alap és az állam közötti vagyonjogi perben.
Azóta sem történt semmi érdemleges. A közelmúltban újabb bizottság alakult, ugyanezzel a céllal és feladattal, hiszen az érintettek kénytelenek voltak rádöbbenni arra, hogy a lerongyolódott, Csáki szalmájaként kezelt üdülők rohamosan mennek tönkre, s ha igen sürgősen nem történik valami változás, belátható idő után már csak bagót fognak érni.
A helyzetet mentendő, az Alap kilenctagú igazgatóbizottsága a közelmúltban úgy döntött, hogy a jogilag tulajdonában levő fürdőket és üdülőket térítésmentesen „odaajándékozza” az államnak, s akkor már nem lesz akadálya a magánosításuknak. Ennek a határozatnak az előzménye, hogy annak idején a kormány kikövetelt magának öt taghelyet a szóban forgó bizottságnak, ezzel is biztosítva, hogy bármiről legyen szó, az ő akarata érvényesüljön. Érthető tehát, hogy az alapnál zökkenőmentes volt a szavazás.
Ezzel azonban még nem ért véget a kálvária, hiszen nemcsak a harminc fürdőhely sorsát kell a privatizációval megoldani, hanem annak a háromszáz hévízforrásnak a kérdését is, amelyek – természetesen némi befektetések után – kiaknázhatók. Ha ugyanis azokat is eladnák, akkor a saját szájukat fognák be és nem kiálthatnának kígyót-békát a korábbi, demokrata párti hatalomra, mert potom 400 millió euróért eladta az oroszoknak nemcsak a kőolaj-feldolgozó kapacitásokat, hanem az ország területén már fellelt vagy csak ezután kiaknázandó forrásokat. Márpedig éppen a napokban elhangzott a felsőbb szintű politikai vélemény, hogy Szerbiának annyi hévízforrása van, hogy mi lehetnénk Európában a „gejzírek királya”.
Maradjunk azonban abban, hogy immár a kormány kezében van az évtizedek alatt a nyugdíjasok pénzén épült üdülőknek a nagyobb része, amelyek – politikai szakemberek értékelése szerint – 40 millió eurót érnek. A nyugdíjasok szakszervezete, szélmalomharcként, máris tiltakozott eme megállapítás ellen, mert szerinte ennek az összegnek a tízszereséről, legalább 400 millió eurót érő vagyonról van szó. Ez papírforma szerint az alapé, de borítékolható, hogy hamarosan elúszik ez a látszatvagyon is.
