Amíg tájainkon virágzott az „emberarcú szocializmus”, a hivatalos propaganda folyamatosan azzal riogatta az embereket, hogy a nyugati országokban a „rohadt kapitalista” kizsákmányolja a dolgozót, s legtöbb esetben úgy bánik vele, mint az állattal. Azt azonban soha egy szóval sem említette, hogy amott az itthoni személyi jövedelem sokszorosát meg lehet keresni. A határok megnyílásával egyre többen kerestek maguknak új életteret, s kiderült, hogy fele sem igaz annak, amit itthon a politikai szónokok harsognak. A kapitalista világ legnagyobb részében ugyanis igen erős a szakszervezet, és valóban a munkások érdekeit védi. Ellentétben a hazai „szindikáttal”, amely lényegében a hatalomnak a munkások felé irányuló megnyújtott keze volt, s kivétel nélkül azt tette, amit a párt, kisebb részben a Szocialista Szövetség csúcsvezetése eldöntött.
Ennek ellenére a szocializmus bukása, a politikai félfordulat, majd a privatizálás belendülése kezdetén nem kevesen hittek abban, hogy a kapitalista világ beköszöntével nálunk is egy csapásra bőség és jólét következik. Most már tudjuk, hogy ennek nyoma sincs. Az ügyeskedők, a magánosítási lehetőségekkel eredményesen visszaélők és a mutyizók sorozatban vásárolták fel a négyéves háború alatt tönkrement cégek java részét, és úgyszólván egyik napról a másikra kialakult az újgazdagok igen szűk, általában a mindenkori hatalom uszályához tartozók csoportja. A jobb életben reménykedő munkások milliói pedig utcára kerültek.
A még most is létező vadkapitalizmus „jeles” képviselői – már akik azóta nem mentek tönkre – ilyen-olyan vállalkozásokat indítottak, de az alkalmazottaik jogai még sokáig messze el fognak maradni a „kizsákmányoló” (nyugati) kapitalistáknál tapasztalható állapotoktól.
Napjainkban a munkaadók legnagyobb része csupán a törvény által megszabott legkisebb fizetést nyújtja, de ennek fejében megkövetelik, hogy a munkások ingyen túlórázzanak és akár a vasárnapjukat is a munkahelyen töltsék. Aki fel meri emelni a szavát, annak gőgösen kínálják a munkakönyvet.
Ezt és még sok mindent kiderített az a felmérés, amelyet az Ogledalo firme nevű portál készített. Igen alapos, és minden bizonnyal hosszan tartó munkával hétezer cégben mérték fel a helyzetet, s az eredmény több mint lesújtó. A munkások ugyanis – természetesen nevük elhallgatását kérve – elmondták, hogy szinte normális jelenség, hogy a főnökök kiabálnak velük, besúgásra kényszerítik őket, káromkodnak, megvetően viszonyulnak hozzájuk. Egyszóval, úgy kezelik őket, mint a rabszolgákat, akiket bármely pillanatban helyettesíteni tudnak. És – természetesen – a lehető legkisebb fizetést adják.
Az sem számít, hogy az illető dolgozónak milyen képzettsége, tudása van. Ha megüresedik egy munkahely, a jelentkezők közül a rokonoknak, barátoknak van előnyük. Még akkor is, ha alig van fogalmuk a rájuk váró feladatokról. „Majd beletanulnak” – érvelnek a tulajdonosok vagy a főnökök. Számukra ugyanis a legfontosabb, hogy az illető lojális legyen a céghez, ne merjen ellent mondani, s szó nélkül elfogadja a felsőbb vezetés minden döntését. A felmérésből az is kiderült, hogy igen sok vállalatban az ügyvezetés nem érti a saját dolgát, s a cég előbb-utóbb csődbe megy.
Ennek tükrében már érthetőbb az a statisztikai kimutatás, miszerint Szerbiában évente több tízezer vállalkozás megy tönkre. A cégvezetők ugyanis – tulajdonosi hatalmukat fitogtatva – igyekeznek kizárólag a beosztottak hibáinak felfedésére összpontosítani, s azt a civilizált viszonyulástól messze eltérően szóvá is tenni.
Ilyen körülmények között nem kell azon csodálkozni, hogy a valóban jó és megbízható szakemberek, kevés töprengés után, inkább a kivándorlást választják, minthogy apró pénzért tűrjék a náluk sokkal butábbak gőgjét és a megalázást.
Ez az állapot felveti a választ arra a kérdésre, hogy miért nem tapasztalható az embereknél a munkájuk és a munkaadójuk iránti motiváltság. Ez volna ugyanis az alapja annak, hogy többet, jobban, nagyobb kedvvel termeljenek.
S ami a legszörnyűbb, a munkaadók igen nagy hányada nem fogja fel, hogy rettegő dolgozókkal nem lehet fejlődni.
