Napjainkban talán nincs is olyan ország, ahol sikerült elérni a teljes foglalkoztatottságot. Pedig ezt nem nevezhetnénk példátlannak, hiszen, az idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy a kádári Magyarországon a kommunizmusnak e „hatalmas vívmánya” megvalósult. A mesterségesen alacsonyan tartott bérekkel lehetőség nyílt arra, hogy bárkit munkába állítsanak. A gyárkapuk melletti támlákon mindig látható volt a „Dolgozókat felveszünk” felirat, de akinek a személyi igazolványában harminc napnál hosszabb ideig nem írták be a munkahelyét, a rendőrség, KMK (közveszélyes munkakerülés) miatt akár több hónapra is börtönbe vethette.
Azóta azonban ott és még sok helyen hatalmasat változott a helyzet. Szerbiában még ma is főnyereménynek számít munkahelyhez jutni. Ennél fogva a hatóságok egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy valaki mennyi ideig munkanélküli. Márpedig a munkanélküliség az utóbbi negyed században nálunk olyan magasságokat ért el, amely korábban elképzelhetetlen volt.
Újabban a csúcspolitikai folyamatosan azzal dicsekedik, hogy csökken a munkát keresők száma, s ma már – a munkaképes lakossághoz képest – mindössze valamivel több mint tíz százalék. A jelek szerint azonban még ennél is sokkal jobb lehetne a helyzet, hiszen a közelmúltban egy állásbörzén a munkaadók nem kevesebb mint kétezer-ötszáz munkahelyet kínáltak, de az érdeklődés szinte elenyésző volt. A látszólagos érdektelenség oka meglehetősen egyszerű: olyan szakmunkásokra vagy magasan képzett személyekre volt szükség, akikből Szerbiában is hiány van. Akik ugyanis a kurrens szakmában elértek egy bizonyos szintet, már régen valahol máshol a vendégmunkások „keserű kenyerét” eszik. Akik itthon maradtak, nagy részük sajnálatosan nem rendelkezik megfelelő szaktudással, illetve képzettséggel, s ebből kifolyólag munkahelyet is csak nagyon nehezen találnak. Ezt mutatja a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat januárra vonatkozó kimutatása is. A jelzett időpontban, tehát az év első hónapjának utolsó napján, Vajdaságban 135 000 munkanélkülit tartottak nyilván, s közülük csaknem ötvenezernek nincs semmilyen képzettsége. A szakmunkás-képzettségűeknek a száma meghaladta a harmincháromezret. Ebből is kiviláglik, hogy a munkát keresők kétharmadának alig, vagy egyáltalán nincs megfelelő szaktudása. Okkal feltételezhető, hogy az utóbbiak nem tartoznak a keresett szakmák képviselői közé.
A fent elmondottak alapján – tévesen – esetleg arra lehet következtetni, hogy az egyetemet végzett személyek elhelyezkedése úgyszólván nem ütközik semmilyen nehézségbe. Nos, a munkaközvetítő szolgálat kimutatása szerint erről szó sincs. Mi több, a dél-bácskai körzetben még a tudományok doktorai sem találnak mindig munkát, hiszen az előbbi területen huszonheten állás nélkül vannak.
Lehet, hogy ennek némileg ellentmond az a tény, hogy az utóbbi időben a munkaadók elsősorban a középiskolai végzettségűekre tartanak igényt. Természetesen ez sem általánosítható, hiszen csak azok a jelöltek jöhetnek számításba, akik a vállalkozó tevékenységének megfelelő képzettségűek. Hasonló elvárások tapasztalhatók a szakképzettek esetében is. Az idő múlásával egyre nagyobb igény mutatkozik buszvezetőkre, szakácsokra, építőipari munkásokra. Ők nagyobb gond nélkül elhelyezkedhetnek, viszont nem igazán reménykedhetnek azok, akik a „tanulmányaikkal” megrekedtek az általános iskola nyolcadik osztálya után.
A kérdés tehát viszonylag könnyen megválaszolható, hogy a munkanélküliségnek mint okozatnak a képzetlenség az oka.
