Napjainkban állandó munkahelyhez jutni felér egy lottófőnyereménnyel, hiszen a Nemzeti Munkaközvetítő Szolgálat nyilvántartásában több mint hétszázezer munkanélküli szerepel. Persze kérdés, hogy mindenki igyekszik-e valahol dolgozni, vagy csupán azért jelentkezett be, hogy kapja a munkanélküli segélyt, illetve azért, hogy egészségügyi biztosítása legyen. Ennek érdekében a legnagyobb részük havonta szorgalmasan megjelenik a megfelelő tolóablak előtt, érdeklődik a lehetőségek iránt, vagy éppen zsebre teszi a hivatalnok által kiállított „menlevelet”, amellyel jelentkeznie kell valamelyik munkaadónál.
Sokan azonban valósággal megrettennek, ha a szolgálat a képzettségüknek megfelelő munkahelyet talál a számukra, hiszen vagy elfogadják és kénytelenek lesznek dolgozni, vagy számolniuk kell azzal, hogy a lehetőség elutasításának következményeként három hónapra, de az is megeshet, hogy egy teljes évre törlik őket a nyilvántartásból.
A jelek szerint azonban az elvileg munkát keresők egy igen jelentős részének még ez sem jelent komolyabb „fenyegetést”, hiszen az újvidéki szolgálatnak a februári hónapra vonatkozó jelentése szerint kevés híján ötvenezer nevet töröltek a listáról, főleg azokét, akik különféle okokból elvesztették jogukat arra, hogy nyilvántartsák őket. Közülük csaknem tizenötezren azért kerültek a „Látja? Nem látja? Na látja!” kategóriában, mert nem tartották magukat a törvény által előírt feltételekhez, vagyis elhanyagolták a szolgálatnál való rendszeres megjelenést, nem mentek el a várható munkahellyel kapcsolatos beszélgetésre, megtagadták az átképzésen való részvételt, vagy visszautasították a képzettségüknek megfelelő, felkínált munkahelyet.
Ebből arra lehet következtetni, hogy a munkahelyet keresőknek csaknem a negyede lényegében nem is akar dolgozni. Arról nem is szólva, hogy az időnként rendezendő állásbörzén a munkaadók a munkahelyek garmadáját kínálják az esetleg érdeklődőknek, de csak néhány személyt sikerül magukhoz édesgetniük. Pedig bizonyos szakmákból igen nagy a hiány. Ennek okait rovatunkban is már többször taglaltuk, de minden esetben az derült ki, hogy alapvetően két magyarázat van rá. Az egyik a sok évvel ezelőtt politikailag tulajdonképpen szándékosan tönkretett szakmunkásképzés, a másik pedig, elsősorban a fizetések miatt bekövetkezett, nem kis méretű külföldre vándorlás.
Persze a töröltek között nem csak a „hol a munka, hadd kerüljem”-ek vannak, hiszen csupán a jelzett hónapban Újvidéken 527-en betöltötték a 65. életévüket, s ezzel nyugdíjjogosultakká váltak, 371 személy megkaphatta a családi nyugdíjat, 21 esetben pedig kiderült, hogy az illetőnek azért nincs lehetősége megjelenni a munkaközvetítőben, mert éppen börtönben van.
Van azonban olyan indok is, amit a jelen körülmények között nem igazán lehet megérteni. A nyilvántartásban levők közül ugyanis ötvenegyen bevonultak katonai szolgálatra.
Annak ellenére, hogy Szerbiában hivatásos hadsereg van – aki akarja, önként felveheti az egyenruhát – ez azonban még azoknál a fiataloknál sem életszerű, akik szívesen mennének a seregbe, hiszen a jövőjük megalapozásának szinte a legfontosabb feltétele a munkahely, de ők mégsem ezt választják.
Végül marad az örök kérdés, hogy akik nem fogadják el a felkínált állást vagy bármi más okból kifolyólag elveszítik a munkanélküliek nyilvántartásában való szereplést, vajon miből fognak megélni hosszú évekig. A választ nagyjából mindenki tudja: vagy alkalmi munkából tengetik a saját életüket és a családjuk életét, vagy „feketén” dolgoznak és a fizetésüket zsebből zsebbe kapják. Amikor azonban elérkezik a nyugdíjba vonulás ideje, éppen ők szidják leghangosabban az országot, a rezsimet és mindenkit, mert a nagy keservesen összekapart tizenöt-tizenhat munkaévük alapján jó, ha a havi járandóságuk eléri a minimális szintet.
Talán erre (is) gondolniuk kellene akkor, amikor évtizedeken keresztül válogatnak.
