Aligha vitatható, hogy olykor hajlamosak vagyunk sokkal tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér. A kereskedelem ugyanis igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy ránk tukmálja a kínálatát, s érthető, hogy őket a legkevésbé sem érdekli, hogy nekünk van-e megfelelő anyagi hátterünk a vásárláshoz. Az is emberi tulajdonság, hogy az ember mindig a meglevőnél jobbat, többet szeretne, tehát, ha valamelyik áruházban meglátja, hogy tíz vagy húsz százalékos a leárazás, kevés töprengés után megveszi a kínált árucikket. Ha nincs pénze, bankhitelt vesz fel, de igen sokan szerződést kötnek valamelyik pénzintézménnyel a megengedett negatív számlaegyenleg, vagy hétköznapi szófordulattal élve, az úgynevezett megengedett mínusz használására.
A hitelügynökség adatai szerint ugyanis a polgárok engedélyezett negatív számlaegyenlege folyamatosan negyvenhat milliárd dinár körül mozog, s ennek az összegnek a felhasználása alapján éves szinten tizenhárom milliárd dinár kamatot fizetnek.
Az első pillanatra ez meglehetősen aránytalan, de azt is tudni kell, hogy az említett hitel címén a bankok legnagyobb része átlagban harmincszázalékos kamatot számol fel. Az erre irányuló ügyviteli politikájuk meglehetősen egyoldalú, s lényegében szinte soha nem tartják szem előtt a Szerb Nemzeti Bank irányadó kamatait, pedig a jegybank a közelmúltban csökkentette, mivel a kimutatott infláció igen alacsony szinten van. Az euró dinárban kifejezett árfolyamát figyelemmel kísérők minden bizonnyal észrevették, hogy amikor kapaszkodni kezd felfelé, egy ponton megtorpan, majd csökken. Ennek meglehetősen egyszerű a magyarázata. A nemzeti bank ugyanis szükség szerint beavatkozik az euró felvásárlásával vagy eladásával, s ezzel igyekszik – eddig sikeresen – megakadályozni a túl nagy ingadozásokat. Ez a zsonglőrködés azonban nem segít túl sokat azokon a polgárokon, akik vagy nem tudják, vagy nem hajlandóak beosztani észszerűen a rendelkezésükre álló bevételt, vagy pedig szándékosan túlköltekeznek. A hiányt pedig csakis banki hitelekkel lehet pótolni, ennek a megoldásnak azonban ára van.
Mint említettük, a megengedett negatív számlaegyenlegért fizetendő kamat éves szinten nagyjából harminc százalékot tesz ki. Viszont aki az ily módon rendelkezésére álló keretet túllépi, akár hetvenszázalékos kamatteherrel is számolhat. A bankok ugyanis sosem bizonyultak szívbajosoknak, amikor mások pénzét a saját számlájukra kellett irányítaniuk.
Nem kevés pénzről van szó, hiszen csak az engedélyezett mínuszokból eredő kamat elegendő a banki dolgozók keresetének kifizetésére.
Egyébként azok a polgárok, akik valamikor éltek ezzel a lehetőséggel, váltig azt állítják, hogy borzasztó nehéz megszabadulni tőle. Ha ugyanis az ember egyszer eladósodik, a törlesztés elviszi a következő havi keresetének egy jelentős részét, ráadásul a kamat, mint egy veszett kutya, állandóan a sarkában lohol.
Az idősebb, ma már nyugdíjas dolgozók minden bizonnyal emlékeznek azokra az évekre, amikor a vállalatban havonta csak egyszer volt fizetési nap. Általában tizedikén. Aki azonban a hónap vége felé megszorult, 25-ei kifizetéssel igényelhetett előleget, de arra csak a legnagyobb önuralommal volt lehetősége, hogy ismét beállhasson a havonta csak egyszeri fizetést használók sorába. Nos, most ugyanez a helyzet a megengedett túllépéssel is. Pedig nyilvánvalóan viszonylag kényelmesebb lenne az ember élete, ha nem szorulna bármelyik pénzintézmény ilyen vonatkozású segítségére.
Mint az lenni szokott, ebben az esetben is két oldala van az éremnek, hiszen éppen a napokban közölte az egyik bank, hogy a múlt évet csaknem százmillió euró tiszta jövedelemmel zárta. A „miből, honnan?” kérdéseket érintő válaszra fentebb már rávilágítottunk.
Az elmondottakból talán az is kiderült, hogy csak a megengedett mínuszt terhelő kamatok formájában igen jelentős, sok milliárd dinárt kitevő összeggel ajándékozzuk meg a bankokat.
