Ha pénzről van szó, kétszer is Rejtő Jenő regényhőseihez kell fordulnunk, akiktől meglehetősen pontos meghatározást remélhetünk. Az egyik ugyanis azt mondta, hogy „pénzzel mindent lehet, csak egyet nem: szégyent vallani”. A másik pedig a nyelvtanulás szükségességét igyekezett cáfolni. Szerinte ugyanis: „Tanuljuk meg a bűvös igét a világ minden nyelvén, mondjuk Törökországban, hogy baksis, Németországban Trinkgeld, Franciaországban, hogy porboire, Angliában tip, a Kongó őserdejében, hogy ’langi’, és a gondjaink legnagyobb részét könnyedén megoldhatjuk.”
Az utóbbinak azóta megváltozott a meghatározása, és ma már nemes egyszerűséggel korrupciónak nevezzük. Ezzel a jelenséggel lépten-nyomon találkozhatunk, s a világ országaiban ma már alig akad ember, aki valamilyen formában nem volt részese ennek a „tevékenységnek”. Vagy mi kenyereztünk le valakit, vagy minket kenyereztek le.
Félreértés ne essék, ez nem kimondottan balkáni tulajdonság, hiszen a legfejlettebb országokban is a hatalomtartók – úgymond – vért izzadnak annak érdekében, hogy felszámolják a korrupciót. Eddig még senkinek sem sikerült, s méltán állítható, hogy belátható időn belül nem is fog végleges eredmény születni.
Természetesen nálunk sem. Méreteiről a közelmúltban egy felmérés készült, s ebből kiderült, hogy a szerbiai társadalomnak sincs egyetlen szegmense, ahonnan hiányozna a zsebből zsebbe pénzforgalom.
A legkisebb összegek a közlekedésben fordulnak elő, hiszen a gépjárművezetők egy része, az általa elkövetett szabálysértéstől és az azt követő büntetés összegétől függően szívesen áldoz 1000–7000 dinárt azért, hogy a rend éber őrei eltekintsenek a feljelentéstől.
Ez a vesztegető, illetve vesztegetett csoport azonban (a sáp összegénél fogva) a korrupció erkölcsi proletárjának tekinthető. A tanügy középszintjén egy (érdemtelen, de) átmenő osztályzat ára 200–250 euró, egyetemi szinten viszont egyetlen jó jegyért ennek a háromszorosát kell adni. Az oklevél 3–10 ezret, a doktori cím a megvesztegethetőnek 3–7 ezer eurót hozhat a konyhára.
Talán mondani sem kell, hogy a közigazgatás sem mentes a társadalom eme kipusztíthatatlan betegségétől. Ez különösen a közbeszerezéseknél, illetve az építési engedélyek esetében jut kifejezésre. A vállalkozónak ugyanis megéri, hogy 500–1000 eurót csúsztasson az illetékes zsebébe, hiszen a remélt haszon elérheti ennek a többszörösét is.
A felmérés szerint azonban a korrupció melegágya az egészségügy. Sokáig az orvosok indignálódva utasították vissza, hogy ők bármi anyagi juttatást várnának a betegektől, újabban azonban nem beszélnek róla. Se jót, se rosszat. Persze vannak „kirívó” példák is, amikor a sikeres műtétet végrehajtó egyetemi tanár vagy kórházi főorvos (mind a kettő konkrét példa!) nem háborodott ugyan fel, amiért pénzt akartak a zsebébe dugni, hanem némi humorral fűszerezve, de nagyon barátságosan megmagyarázta a páciens hozzátartozójának, hogy „sajnos erre a pénzre a betegnek még szüksége lesz a gyógyszerek megvételekor”.
Aki azonban ki akarja kerülni a várólistát 500–2000 eurót készíthet átadásra, a császármetszés is ezer euróba kerül.
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem mindenhol. De hogy minderre van példa, nem is kevés, azt az emberek legnagyobb része tapasztalta.
A dolog érdekessége, ha alaposabban végigkövetjük a vesztegetési pénz útját, könnyen kiderül(het), hogy lényegében körforgásról van szó. Ha ugyanis az irodista, tanár, orvos, rendőr… kér és/vagy elfogad egy bizonyos összeget, előbb-utóbb kénytelen lesz továbbadni a vízvezeték-szerelőnek, asztalosnak, ügyintézőnek, a rendőr az orvosnak, és fordítva…
A tíz- vagy százezer euró korrupciós összegekről most ne essék szó, hiszen tudjuk, hogy ennyi pénz a társadalmi-politikai élet mely szintjén cserél gazdát.
Mindebből csupán az derül ki, hogy minden(ki)nek ára van. És mindent, mindenkit meg lehet (és mindenkit meg kell) fizetni.
