Készül az új munkaügyi törvény, de a szakszervezetek értékelése szerint, ha a parlament elfogadja, igencsak megemlegetik a munkások. A dolgozók egyik érdekvédelmi szervezetének vezetője, aki a világhálón válaszolt a neki feltett kérdésekre, elmondta, hogy a tervezet kísértetiesen hasonlít az Ázsiában honos törvényekre. Azt pedig sokan tudják, hogy a világ említett részén nem sokat hederítenek a jogra és az emberi méltóságra. Ezt a gyakorlatot évek óta tapasztalják azok az emberek, akik az egyik délkelet-szerbiai városba települt dél-koreai üzemben dolgoznak vagy dolgoztak. Annak ellenére ugyanis, hogy az állam munkahelyenként hétezer eurós támogatást nyújtott a betelepülő ázsiai tőkésnek, az általa alkalmazott helyi középszintű vezetők valóságos hajcsárok.
Négy évvel ezelőtt egy munkásnő a helyi tévének elmondta, hogy kénytelen volt súlyos betegen dolgozni, mert a főnöke folyamatosan lebegtette előtte a felmondólevelet.
Ugyanebben a cégben megalakítani a szakszervezetet azt jelentené, hogy a kezdeményezők igen rövid idő múlva az utcára kerülnének. A leginkább elkeserítő azonban, hogy egy ilyen próbálkozást követően a szervezők megküldték az ezzel kapcsolatos szükséges adatokat a munkaügyi minisztériumnak, s még mielőtt bármi is történhetett volna, a munkaadók igen rövid időn belül „megszerezték” a szervezők névsorát, és azon nyomban menesztették őket a cégtől. Éppen ezért a szakszervezeti vezetőkben felmerült a gyanú, hogy tulajdonképpen a minisztérium „köpte be” őket.
A világ túlsó végéből hozzánk települőknek a munkásokhoz való viszonyulásából akár arra is lehet következtetni, hogy a balkáni embereket is úgy kezelik, mint otthon a sajátjaikat. Vagyis aprópénzért szinte a végkimerülésig dolgoztatják, miközben lépten-nyomon megalázzák őket, s hisznek benne, hogy itt is elegendő egy tál főtt rizs a munkások „boldogságához”.
Így talán érthetőbb azokban az országoknak a migránsokkal szembeni ellenállás és előítélet, amelyek (mint például Magyarország) hallani sem akarnak a hozzájuk való kényszerű betelepítésről, hiszen számos példa bizonyítja, hogy ha nem is képtelenek, de csak nem túl sok esetben hajlandók beilleszkedni és elfogadni az őket befogadó államok szabályait.
Persze bűnös tévedés lenne egy kalap alá venni a nálunk befektető külföldieket, hiszen már többször bebizonyosodott, hogy a német tőke tulajdonosai, ha nem is segítik, de nem gátolják a szakszervezeti szerveződést, s bizonyos, közös témák esetében kikérik, vagy legalábbis meghallgatják a véleményüket.
Ennek az a logikája, hogy például Németországban a munkások jogaival kapcsolatban szinte párhuzamos hatalmat képviselnek, s a munkaadók csak a legritkább esetben bátorkodnak figyelmen kívül hagyni a szindikátus álláspontját.
Az idősebb korosztály talán még emlékezik arra a néhány évtizedre, amikor a munkásnak is szava volt, s a védelmét külön, úgynevezett társadalmi jogvédő látta el, aki szinte minden esetben a melós javára döntött. Ez volt az önigazgatású szocializmus. Azóta nálunk (is) megtörtént a politikai félfordulat, majd pedig teljes erővel betört a vadkapitalizmus, amely napjainkban is tart, s amikor is a vállalat igazgatójának teljhatalma, a munkásnak pedig minimális joga van.
Azt pedig a legmagasabb politikai szinten sem hajlandók elismerni, hogy a jogfosztottság, a vállalatvezetők basáskodása és a tisztességes megélhetéshez túl alacsony bérek oda vezettek, hogy elsősorban a képzett fiatalok igen jelentős része igyekszik minél előbb a határokon túl életteret találni magának. Azt ugyanis már felismerték, hogy ha találnak is munkát, mindaddig kénytelenek lesznek megalkudni, és a náluk képzetlenebb (de politikailag megbízhatóbb) főnökök előtt megalázkodni, amíg nagy adag szerencsével feljebb nem jutnak a hierarchiai szamárlétrán. A jogaik nagy részéről pedig lemondhatnak, hiszen a várható új munkaügyi törvény a süllyesztőbe küldi őket.
