Harminc évvel ezelőtt, tehát Jugoszláviában szinte elképzelhetetlen volt, hogy az államkassza akár egyetlen parával is támogassa a négy nyugdíjalap bármelyikét. Pedig akkoriban a munkások, földművesek, iparosok és a katonák is saját pénzükkel rendelkezhettek, s talán éppen ezért úgy gazdálkodtak az általuk befizetett járulékkal, hogy úgyszólván mindenre jutott belőle.
Mivel ez a gyakorlat meglehetősen jónak bizonyult, a politikai félfordulat és a többpárt-rendszer bevezetése után is egy ideig nem bolygatták. A kilencvenes évek elejétől azonban a miloševići diktatúra saját ellenőrzése alá vont minden dinárt. Szüksége is volt rá, hiszen a nagy nemzeti (láz)álmok megvalósítása, pláne fegyverrel, igen sokba került, hiszen a XVII. században élt olasz hadvezér, Raimondo Montecuccoli is megmondta, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz.
Annak ellenére, hogy az akkor egymást öldöklő felek ma kivétel nélkül állítják, hogy ők csupán védekeztek, mégis dollármilliárdok úsztak el a volt tagköztársaságok legnagyobb részében. Ami pedig a belgrádi nemzeti és más bankban megmaradt (talán nem is annyira), rejtélyes utakon és személyek segédletével Ciprusra és más, a mai napig megközelíthetetlen országokba vándorolt.
Az ezredfordulóig jóformán senki sem tudta, hogy „ki iszik és ki fizet”, mivel az állam akkori vezetése nem sokat törődött a joggal, s onnan vette el a pénzt, ahol éppen talált. Közben felgyülemlett jókora adósság, aminek kifizetését sok évig ígérgették, majd végül az egész ügy teljesen feledésbe merült.
Mivel Szerbia gazdaságát azóta sem sikerült teljesen talpra állítani, a munkanélküliség következményeként a vártnál sokkal kevesebb pénz folyt a nyugdíj-biztosítási alap kasszájába, az állam kénytelen volt a költségvetési eszközökhöz nyúlni, majd pedig, három és fél évvel ezelőtt, alkotmányellenes törvény megalkotásával, csökkenteni a legidősebb és arra jogosult polgárok havi ellátmányát. Ettől eltekintve azonban folyamatosan a nyugdíjasok orra alá dörgölik, hogy csak a büdzsé (értsd: a kormány) jóvoltából kaphatják meg járandóságukat.
Az utóbbi tíz évben azonban némileg javult a helyzet, hiszen 2008-ban a kifizetett összeg 35,5 százaléka eredt a költségvetésből, majd 2012-ben 48,2 százalékra emelkedett, azóta azonban folyamatos csökkenés tapasztalható. Tavaly például a szükséges 600 milliárd dinárnak a 31,3 százalékával, pontosabban 184 milliárd dinárral egészítették ki a beszedett járulékokat.
Ezek ugyan tények, de a rokkantsági és nyugdíj-biztosítási alap adataiból nem igazán derül ki, hogy a járulékok hatékonyabb megfizettetése mellett mennyit költött önmaga fenntartására, hiszen a szolgálatnak az egész ország területén, a tiszteletdíjasokkal együtt, csaknem négyezer dolgozója van.
Az is komoly elemzést érdemelne, hogy milyen volt a munkások nyugdíjalapjának a helyzete, amikor külön vezették a földművesek, az iparosok és a katonák bevételeit és kiadásait, s milyen irányban változott, amikor egyetlen tollvonással egyesítették a négy alapot.
A nyugdíjakkal kapcsolatos témáról nyilatkozó politikusok, valamint az alap igazgatóbizottságának tagjai váltig azt hajtogatják, hogy ha a gazdaság megfelelően teljesít, lehetőség nyílik visszatérni a nyugdíjaknak az évente kétszer a kiskereskedelmi árakkal történő összehangolására.
Amíg azonban a több mint 1,7 millió nyugdíjas havonta érzi, hogy az állam elveszi a pénzének egy részét, nem éppen ildomos dicsérni a féligazságokat.
