Nincs olyan évszak, amikor ne rendeznének valahol valamilyen fesztivált. Ma már a pihenteszűek nem elégednek meg a libaviadalokkal, tojástörő vetélkedővel, szalonna- és sonkafesztivállal, hanem szinte minden falu igyekszik valami különleges rendezvénnyel magára vonni a figyelmet. A szervezők örömmel veszik, ha megjelennek náluk a cukorkaárusok, a lacikonyhások és a bóvlisok, hiszen ilyenkor úgy tűnik, hogy hatalmas tömeg látogatja a falusi fesztivált. Azt azonban csak a vásárolni vagy fogyasztani szándékozó közönség veszi észre, hogy az árak érezhetően magasabbak a megszokottnál. Főleg a lacikonyhák és a sátoros kocsmák tulajdonosai abból a logikából indulnak ki, hogy ilyen esetben az emberek kevésbé foglalkoznak azzal, hogy mi mennyibe kerül, s akár ötven-száz dinárral is hajlandók többet fizetni egy kolbászos lepényért, mint más, úgymond, megszokott alkalommal.
Az már szinte bevett szokás, hogy ilyen esetekben az árusok alkalmi „bedolgozókat” alkalmaznak, akikkel semmilyen munkavállalási szerződést nem kötnek. Vagyis „feketén” foglalkoztatják az embereket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a munkavállalók sem nagyon erőltetik ezt a törvényes formaságot, mert vagy nyugdíjasok, vagy pedig belefér az idejükbe, lévén hogy ezeket a rendezvényeket általában hétvégén tartják.
Azt talán mondani sem kell, hogy a lacikonyhások és a többiek csak elvétve adnak számlát, de más szempontból is számos szabálysértést követnek el.
Az adóigazgatóság felügyelői csak tavaly több mint hatezer ellenőrzést végeztek, s kiderült, hogy a vásározóknak és a fesztiválozóknak több mint egyharmada olyannyira fennakadt, hogy a felügyelők betiltották a tevékenységük végzését. Ezzel kapcsolatban egyébként megoszlanak a vélemények. Ha ugyanis a felügyelőség lehetetlenné teszi a vétkes vállalkozók munkáját, akkor lényegében a kérdéses időszakra megfosztja az államot a forgalmi adóból származó bevételtől, hiszen ha a vállalkozó nem dolgozik, a közterhek fizetésére sem kötelezhető. A jogilag rendezett országokban ezt a problémát hatalmas bírságokkal oldják meg, s Nyugat-Európában lényegesen kevesebb a fekete munka, illetve az ilyen jellegű adócsalás. Egy nem kimondottan friss kimutatás szerint Németországban például az időszakos munkára alkalmazott személyek egyötödét nem jelentik be, tehát a munkaadó zsebből zsebbe fizeti a bért. Általában az építőiparban és a vendéglátásban, kevésbé a mezőgazdaságban fedeznek fel az ellenőrök ilyen csalásokat. Pedig meglehetősen nagy ennek a kockázata, hiszen ha kiderül, hogy valaki feketén alkalmaz munkásokat, 20–100 ezer eurós büntetéssel számolhat. Ezenkívül a rajtakapott melóst akár öt évre is kitilthatják az országból.
A szükség azonban olykor ott is felülírja a hatályos törvényeket. Ma már nemcsak a fejlett nyugati államokban, de az egykori keleti blokkban is egyre krónikusabbá válik a munkaerőhiány, s ennek következményeként a hatóságok – úgymond – lazábban kezelik a be nem jelentett munkások problémáját. Pedig Ausztriában, Svédországban és Németországban –elvileg – könnyen megoldható lenne a hiányzó munkaerő kérdése, mivel oda, de főleg az utóbbi államba, tízezer szám érkeznek az illegális bevándorlók. Habár még az EU csúcsszervei is váltig erősítik, hogy az ázsiai és az afrikai migránsokkal orvosolni lehetne akár a népességfogyást is, a gyakorlatban ennek az elképzelésnek a megvalósítása már a kezdet kezdetén megbukott, hiszen a szóban forgó vándorlóknak csak egy kis része hajlandó valamelyest beilleszkedni az adott ország társadalmi normáiba. Őket leginkább nem a munka érdekli, hanem a szociálpolitika által biztosított kedvezmények.
A feketemunka tehát nem a balkáni országok kizárólagos problémája, éppen ezért nem kell túlságosan csodálkozni azon, hogy a honi terepen sorra kerülő különféle rendezvényeken megjelenő árusok egyaránt igyekeznek becsapni a vevőket és az államot is.
