Van Szerbiának néhány olyan része, ahol valóságos sportot űznek abból, hogy ki tud minél több áramot ellopni. A villanygazdaság áramelosztó részlegének illetékese szerint ezen a téren legfeltűnőbb a helyzet Dél-, illetve Délkelet-Szerbiában. Talán még emlékeznek emberek arra az időszakra, amikor a niši körzetben minden háztartás átlag tízezer dinárral tartozott az elfogyasztott elektromos energiáért. Könnyen elképzelhető, hogy mekkora lehetett a tartozása a legnagyobb adósnak, hiszen ott is élnek olyan családok, amelyek törvénytisztelő módon használják a technika eme vívmányát.
Akkoriban az áramelosztó részleg vezetői elrendelték az adósoknak és az áramtolvajoknak a rendszerből való kizárását, de ez az akció kudarcba fulladt, mert az érintett polgárok egy nem kis része csak a fegyveres erőknél és a biztonsági szerveknél rendszeresített hosszú csövű tűzfegyverrel várta a villanyszerelőket. És az sem segített, hogy később már rendőri kíséretet kaptak, mert a helyzet ismeretében az egyenruhások nem vállalták ezt a feladatot.
Azóta némileg javult a helyzet, de az áramelosztó egyik felelős képviselője szerint még így is jelentős veszteség éri a céget. Most már kevesebb gondot okoznak a számlát nem fizetők, mivel sok esetben különféle kényszerintézkedésekkel sikerült „rávenni” őket a helyes magatartásra, de továbbra is megoldatlan probléma az áramlopás. Évente ugyanis, a hozzávetőleges számítások szerint, nem kevesebb mint egymilliárd dinár kár éri a szerbiai villanygazdaságot. Történik ez annak ellenére, hogy a szakembereik viszonylag rendszeresen járják az utcákat és figyelik, hogy hol található az oszloptól a házig vagy üzemig húzódó vezeték, amely elkerüli a villanyórát.
Egyébként szembetűnő, hogy az adósok között igen kevés a nyugdíjas és a nehéz anyagi helyzetben élő. Ők ugyanis nem engedhetik meg maguknak, hogy két vagy több hónapos hátralékot halmozzanak fel, mert később esélyük sem lesz „utolérni magukat”. Ezzel szemben a tehetősek, nem ritkán a kisebb-nagyobb üzemet működtetők, kapcsolódnak a hálózatra jogtalanul. Olykor nem is csinálnak titkot ebből, tehát ez felveti annak a gyanúját, hogy „valakikkel” összejátszanak. Pedig az általuk így okozott kár nem tekinthető elenyészőnek. Annak ellenére sem, hogy tudjuk, a szerbiai villanygazdaság a mindenkori hatalom kedvence, mivel ott helyezheti el (jól fizető és kevés vagy semmi munkával járó) „érdemes” párttagjait. Egyébként ez is lehet az egyik oka annak, hogy az EU sürgetése ellenére sem került sor a legnagyobb szerbiai közvállalat magánosítására.
Bennünket, becsületesen fizető polgárokat elvileg ez a machináció nem kellene hogy idegesítsen, hiszen az ő pénzükről van szó. De vajon így van-e? Nos, egy ilyen megállapítás nem igazán fedi a valóságot, mert az áramtolvajok által elfogyasztott elektromos energia árát valakinek meg kell fizetni. És azok mi vagyunk!
A villanygazdaság ugyanis időnként elsírja a bánatát, miszerint nálunk a legolcsóbb az áram és ezért nem jut neki pénz fejlesztésre, s ezt az űrt pedig kénytelenek hazai vagy külföldi bankoktól felvett hitelből pótolni. Teszik ezt annak ellenére, hogy a korábbi miniszterelnök, vagyis a jelenlegi államelnök már többször fogadkozott és csaknem letette a nagy esküt arra vonatkozóan, hogy a kormány többet egyetlen közvállalat hitelével kapcsolatosan sem fog garanciát vállalni. És mégis szó nélkül megteszi. Végtére a miniszterek nem a saját zsebükből lesznek kénytelenek törleszteni a fennhatóságuk alá tartozó vállalatok által felvett, de visszafizetni nem tudó sok millió eurót.
Talán még ez is elviselhető lenne, ha az illetékes állami szervek és intézmények a saját hatáskörükben megtennék a szükséges intézkedéseket az áramlopások kapcsán. De eddig még nem hallottunk ilyen esetről.
Ők pedig továbbra is lopnak, mi pedig fizetünk.
