Az egészséges gazdaság alapfeltétele, hogy megfelelő alapeszközökkel, minél korszerűbb termelési technológiával, szakképzett munkaerővel és kellő beszállítókkal, illetve piaccal rendelkezzen. Emellett azonban az is fontos, hogy kellő mennyiségű forgótőke álljon a rendelkezésre, hogy idejében fizetni tudjon a beszállítóknak. Ezt a kormány is tudja, s éppen ezért néhány évvel ezelőtt törvényt alkotott a megfizettetések határidejének viszonylag szűkre szabásáról. A jogi aktus értelmében a gazdaság szereplői kötelesek legkésőbb hatvan nap alatt likvidálni tartozásukat, az államnak és a közvállalatoknak azonban ezt negyvenöt nap alatt kell megtenniük.
Nagyjából így képzelték el a törvényhozók az egészséges pénzforgalmat. A gyakorlat azonban már évtizedek óta merőben más. A legutóbbi felmérés szerint ugyanis a cégek átlag 69 napig „ülnek” a beérkező számlákon, s csak a beszállító, illetve a hitelező többszöri unszolására utalják át a pénzt. Ennek pedig az a következménye, hogy a késedelem tovább gyűrűzik, s a pénzükhöz késve hozzájutók sem tudják, legtöbb esetben nem is igyekeznek az összeg megfelelő részét továbbküldeni, ezért az ő fizetési lemaradásuk már 118 nap, vagyis csaknem négy hónap.
A legrosszabb helyzetben a kisvállalkozók vannak, mert a „nagyok” igen gyakran nem veszik komolyan őket, s hiába a követelőzés vagy a rimánkodás, a leszállított áruért járó pénzt a legjobb esetben is csak 4-5 hónap elteltével kapják meg. Ebből kifolyólag a „kicsik” még inkább eladósodnak, s átlag csak tizenegy hónap múlva képesek teljesíteni a kötelezettségeiket.
A saját pénzük után történő szaladásban két lehetőség is adódik a hitelezők számára. Az egyik, hogy bankhitelt vesznek fel, s abból képeznek maguknak forgótőkét. Ez azonban meglehetősen kockázatos megoldás, hiszen a fent említett okokból kifolyólag nagyon nehéz kigazdálkodni a felvett hitel kamatait és a törlesztendő tőkét, de azt sem téveszthetik szem elől, hogy nekik is szükségük van némi jövedelemre. Ezért csak végső esetben veszik igénybe a pénzintézményeknek az első látásra igen kedvező hiteleit. Utólag ugyanis rendszerint kiderül, hogy ezek a kölcsönök semmiképpen sem nevezhetők kedvezőknek.
A másik megoldás pedig, hogy a hatályos törvényre hivatkozva bíróság útján jusson jogos tulajdonához. Ez azonban talán még a bankhitelnél is rosszabb, mert – ismerve a honi igazságszolgáltatásban uralkodó állapotokat – évekig tartana végeredménynek a megszületése.
Persze mindez csak a kisvállalkozások iránti viszonyulásra vonatkozik. A nagy vagy nagyobb cégek egymás között sokkal korrektebbek, s lényegében tartják magukat a hatvannapos fizetési határidőhöz.
Okkal merül fel a kérdés: miért létezik ez a kettős viszonyulás? Nos, a nagyobb beszállítók viszonylag könnyen tudják zsarolni a kereskedőket, akiknek nem áll érdekükben, hogy a boltban, vagy főleg az áruházban üresen álljanak a polcok. Ezért inkább arra igyekeznek, hogy eleget tegyenek a pénzügyi kötelezettségüknek, s ezáltal megtartsák az ügyfél bizalmát.
A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem mindig a pénzen múlik a kötelezettségek teljesítése. A vendéglátóiparban és a szállásadással foglalkozók esetében ugyanis az ügyfelek, vagyis a vendégek túlnyomó többsége készpénzzel fizet, tehát a szállodának, étteremnek, fizetővendég-szolgálatnak van pénze. Ennek ellenére az állami kötelezettségeiket és az esetleges beszállítóktól érkező számlákat átlag több mint öt hónap múltán törlesztik. Ezzel ugyanis (mások pénzéből) forgótőkét biztosítanak maguknak. Az is nyilvánvaló, hogy náluk ez a magatartás belefér az üzleti tisztességnek nevezett viselkedési formába, s csak akkor hőbörögnek, ha nekik hasonló ideig tartozik valaki.
Mindent összevetve, eléggé egyértelmű, hogy az elmúlt években e téren jószerivel semmi sem változott. Vagyis az adós-hitelező viszonylatában folytatódik a régi nóta.
