A kormány egy év eleji bejelentése szerint 2018 a szürkegazdaság elleni harc esztendeje, amikor is az illetékes állami szervek és szolgálatok fokozott tevékenységet fejtenek ki ezen a téren. A közzétett adatok alapján az „első félidő” viszonylag jól sikerült, hiszen a felügyelőségek 415 ezer alkalommal látogatták meg a cégeket és a vállalkozókat, és háromezer iparengedély nélkül dolgozó személyt találtak. Ez azonban kevésbé tarthat érdeklődésre számot, hiszen a felügyelők azért kapják a fizetést, hogy végezzék ezt a munkát.
Annál érdekesebb a helyi gazdasági felügyelet nemzeti szövetsége (NALED) által végzett körkérdésnek az eredménye. Ebből ugyanis kiderült, hogy a megkérdezettek 14 százaléka maga is munkaszerződés nélkül, vagyis feketén dolgozik. Az is jelzésértékű, hogy igen nagy többségüknek nincs semmilyen szakképesítése, és általában 18-27 évesek. Akár általános megállapításként is mondhatjuk, hogy ebben a korban az emberek még nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz, ha eljutnak a nyugdíjba vonulás időpontjáig. Számukra a leglényegesebb, hogy dolgozhatnak és pénzt kereshetnek. Elvileg ők is elítélik az engedély, tehát adó és járulékok fizetése nélkül ügyködőket, de kétharmaduknak esze ágában sincs feljelenteni a munkaadóját. Azzal ugyanis csaknem mindenki tisztában van, hogy ez számára munkahelyvesztéssel jár. Egyesek azonban úgy vélik, hogy nem az ő dolguk megrendszabályozni a szürkegazdaság szereplőit, hiszen azért vannak az állami szervek, hogy ezt megtegyék.
Persze, sokan közülük a boltban nem kérik a számlát. Pedig tízből kilencen helyeslik, és szóban támogatják is a szürkegazdaság elleni harcot, de nem óhajtanak részt venni benne.
Úgy tűnik, hogy a pénztári számlák ügye igen érzékeny probléma, hiszen csak minden negyedik megkérdezett mondta, hogy feljelentené azt a boltot, ahol nem adnak neki számlát. Nagyjából ugyanennyien azért nem kérik, mert törzsvásárlóként kellemetlen ilyen pici dologba belekötni.
Az is jellemző az emberekre, hogy ha valamit ingyen megszerezhetnek, tesznek is az esetleges siker érdekében. A télen-tavasszal lezajlott nyereményjátékról szinte mindenki tudott, de annak ellenére, hogy nem került pénzbe a postázás, az ország lakosságnak csak a negyven százaléka küldte be a számlákat. A „régi” játékosok mellett „újak” is jelezték, hogy ha a kormány ismét rászánja magát arra, hogy néhány millió eurót feláldoz a szerencsevadászok oltárán, bizonyosan nem hagynák ki a lehetőséget. Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a televízióban egyenes adásban közvetített többszöri húzás is, hiszen ily módon ország-világ hallhatta/láthatta, hogy egyeseknek óriási szerencséjük volt.
A különféle mézesmadzagok mellett azonban az állam vezetése jórészt arra számított, hogy a polgárok, amolyan „dögöljön meg a szomszéd tehene” alapon csőstül fogják feljelentgetni a boltokat, kocsmákat, fodrászokat…
Nos, ez az akció nem hozta meg a várt eredményt. Néhány ezer „árulkodás” (természetesen név nélkül!) történt, de az emberek túlnyomó többsége – amellett, hogy szívvel-lélekkel támogatja a szürkegazdaság elleni harcot – a besúgást szívesen másokra hagyja.
