A politikusi lét anyagi hátterével kevésbé, vagy egyáltalán nem foglalkozó átlagpolgár gyakran érthetetlennek, sőt értelmetlennek tartja mindazt a tortúrát, amit a politikai tisztségviselők olykor (nem is olyan ritkán) kénytelenek eltűrni akár a polgárok, akár a média részéről, és lenyelni a „békát”, amely különféle csípős megjegyzések, olykor sértések formájában éri őket. Az ugyanis bármelyik pártvezető vagy miniszter megválasztásakor, illetve kinevezésekor borítékolható, hogy előbb-utóbb véget ér a pünkösdi királyság és elmúlik a közszereplő ismertsége. A mindenáron a bőrfotel felé törekvő és könyöklő karrieristákat még az sem igazolja, hogy a mi körülményeink között és életszínvonalunkhoz viszonyítva meglehetősen magas fizetést kapnak. Ez a „bér” azonban a nemzetközi összehasonlításban szinte borravalóvá zsugorodik. Ennek ellenére, hosszabb távon anyagilag is kifizetődőnek tűnik a politikusi „szakma”, hiszen a művelői, elsősorban miniszteri rangban a hazai és a külföldi gazdasági életben olyan kapcsolatokat építhetnek ki, amik a politikusi csillaguk leáldozása után igen jól jöhetnek. Legalábbis ezt bizonyítja néhány viszonylag friss példa.
Talán még van, aki emlékszik a sünifrizurás Mlađan Dinkićre, aki a tizennyolc évvel ezelőtti politikai félfordulatot kihasználva, szinte a semmiből tűnt fel, s a zűrzavart kihasználva úgyszólván erőszakkal elfoglalta a Szerb Nemzeti Bank épületét. Ettől fogva tizennégy éven át hol bankkormányzóként, hol pedig gazdasági, illetve pénzügyminiszterként le sem lehetett vakarni a tévé képernyőjéről. Négy évvel ezelőtt pártja, a G17 Plusz csúfosan megbukott a választásokon, ő pedig magánvállalkozásba kezdett, s ma, távol a nyilvánosság kíváncsi érdeklődésétől, havonta több millió dinár profitot termelő cég tulajdonosa, újabban pedig a montenegrói elnök főtanácsadója.
Miroljub Labus, az egykori kormányalelnök is immár tizenegy éve saját tanácsadó céget működtet. Ügyfelei közé neves hazai és külföldi cégek tartoznak, s a havi ötezer eurós tiszta bevételéből minden bizonnyal igen jól él.
Az egykori gazdasági miniszterek közül Predrag Bubalo, Aleksandar Vlahovi, és Danko Đunić sem a népkonyhára jár naponta ebédelni. Mindannyian különféle vállalkozásokba fogtak, amikor megtörtént a kormányváltás.
Egyébként mindannyiuk esetére jellemző, hogy igyekeznek még az árnyékát is elkerülni annak, hogy a miniszterkedés idején szerzett ismerőseik nevét kapcsolatba lehessen hozni mostani tevékenységükkel. Teszik ezt annak ellenére, hogy most már nem állna fenn az összeférhetetlenség vádja. Ez a magatartás is azt bizonyítja, hogy annak idején „megtanulták a leckét”. És nem csak a diszkréciót illetően, hanem azt is, hogyan lehet hosszú távra tervezve kihasználni az adott lehetőséget.
Egészen más lapra tartozik az a körülmény, hogy Szerbia gazdasága tekintetében milyen és mekkora nyomot hagytak maguk után. Dinkićtyel kapcsolatban csupán arra emlékezünk, hogy ezereurós ingyenkötvényeket ígért, valamint mandátuma kezdetén, pontosabban miniszterré való kinevezése előtt, váltig hangoztatta, hogy ő „előkeríti” azt az 5,5 milliárd dollárt, amelyet annak idején Milošević és a holdudvara külföldre menekített. Ma már mindannyian tudjuk, hogy egyik ígéretét sem teljesítette.
Ettől eltekintve azonban a neki és az őt követők számára is jó üzletnek bizonyult a miniszteri bársonyszék.
