Kertész leszek

A szabadkai bevásárlóközpontok szomszédságában élünk. A „megamarket” a kisboltunk, az ott dolgozók köszönnek az utcán. Ez néhány éve így van, szinte természetes már, hogy oda járunk, kisebb boltokba egészen ritkán. A zöldséget hétvégén a piacon vesszük, henteshez néha benézünk, de a nagy bolt a bolt, ahova átugrunk akár csak kenyeret venni is igen gyakran.

Ez nem elszántság kérdése. Nem is fanatizálom ezeket az üzleteket, de kimondott bajom sincs velük. Van egy szociológiai vonzata, amit élvezek: egy péntek esti bevásárlás, amikor egy-két suhanctól elkérik a személyit, hogy mégis, az a vodka felnőtt torkon gurul-e le, vagy sem, meg vannak a hétköznapok, amikor sorban állás közben szinte lerí az emberek arcáról, hogy ki jön a munkából, és kire vár még, mondjuk, egy éjszakai műszak.

Egy ideig meg voltam győződve arról, hogy mindig akkor fogy ki a pénztárgépből a papír, amikor épp rám kerül a sor. És persze, akkor kell elmenni a kis tekercsért az épület legtávolabbi pontjáig. De nem így van. Másnál is kifogy a kis guriga, és nem én vagyok a legidegesebb ember a környéken, ez is biztos. Ritka idegesek tudnak lenni egyesek. Gyakran megtörténik az, hogy épp abba a sorba állok, ahol egy kimondottan barátságos közép-szerbiai származású nő dolgozik. Beszélget mindenkivel, mindenről. Általában kétféle vásárló van: aki szóba elegyedik vele, és aki nem. Aki nem, az úgy érzi, hogy amíg a nő csacsog, addig a keze nem jár neki. Ez nem igaz, csak annyiban különbözik a többitől, hogy sokkal közvetlenebb. De sokan közülünk ezt már tolakodásként élik meg. Ezekből a reakciókból sok mindent le lehet mérni, milyen idegállapotban is vagyunk.

Mondom, nincs bajom a nagy bevásárlóközpontokkal. A monopolhelyzettel már annál inkább. Ebből a szempontból nem bánnám, ha talajt fogna még egy-két nagyobb cég Szerbiában. Másfelől pedig ott kopogtat az ember kisagyában a gondolat, hogy akkor mi lesz a kisboltokkal, amelyek akár néhány hét alatt tönkremehetnek egy új bevásárlóközpont megnyitásakor, akkor, amikor minden nagyon „akciós”. Vagy mi lesz a nénikkel, bácsikkal, akik a piacon árulják a portékájukat.

A bevásárlóközpontok tőszomszédságában nem okos dolog kisboltot nyitni, ezt szerintem nem kell külön ecsetelni. Kicsit távolabb már van létjogosultsága a kisebb boltoknak is, még ha valamivel drágábban is kínálják sokszor ugyanazt, amit a nagy központok.

De nemcsak az, hogy mennyiért, hanem az is egyre több embert gondolkodtat el, hogy mi kerül az asztalra. A banánról már nem beszélek, arról hogy az hol terem, mennyire éretlen, amikor leszedik, és mekkora utat kell megtennie, míg ideér hozzánk. Sokszor az is kérdéses, honnan jön a többi zöldség, gyümölcs. A magukra valamit adó áruházláncok már nálunk is feltüntetik a termelő kilétét, ha jobban megfigyeljük, akkor vagy a dobozon lévő árcédula hátulján, vagy a dobozon, amelyből válogatjuk a zöldséget, gyümölcsöt, ott szerepelnek a termelők adatai. A sárgarépa esetében még ez a felirat jelenthet is valamit, de hogy mit írnak az ananászra vagy a banánra, az már szinte mintegy, mert szinte leellenőrizhetetlen.

Legjobb lenne otthon megtermelni mindent. Ez a gondolat egyre több emberből hozza ki a hobbikertészt. Akár panellakásokban, panelházak tetején is kertészkednek az emberek, ezzel is megpróbálva egy kicsit követhetőbbé tenni, hogy mi kerül az asztalukra.

Végül is, amíg nem lesz mindenkiből kertész, és nem kapirgál minden udvarban néhány szárnyas, amíg nem termeli meg mindenki saját magának az asztalára kerülő finomságokat, addig valahol vásárolni kell napi, heti szinten. Talán az valamelyest megnyugtatóbb, ha van a szomszédságban egy-két konyhakertész vagy a szomszéd nénitől tudunk tojást venni. Csak legyen miből.