Ki ne hallotta volna még Majlinda Kelmendi nevét? Igen, jól emlékszik, kedves Olvasó, a remekül hangzó név mögött Koszovó első olimpiai aranyérmese „bújik meg”, aki a cselgáncstatamin, az 52 kilós nők versenyében nem talált legyőzőre a jelenleg is zajló riói ötkarikás játékokon. A négy éve még albán színekben induló 25 éves hölgy győzelme óriási viharokat keltett a függetlenségét 2008-ban kikiáltó országot továbbra is az állam részének tartó, az elszakadást el nem ismerő Szerbiában. Szerbiai éremszerzés híján kellő hírértékkel bírt Kelmendi sikere ahhoz, hogy pár napra az ország egyik vezető témájává nője ki magát. A vélemények eltérőek, a kemény büntetést követelőktől az igazán szellemes megnyilatkozásokig mindenféle reakcióval találkozhattunk a szerbiai médiatérben. Lehetett olyan követeléssel is találkozni, hogy Kelmendit árulóként kellene kezelni, de voltak olyan vicces kommentárok is, melyek szerint – ha már szerbiai sportolóként tekintenek rá – nemcsak hogy fizessék ki neki a kb. 50 ezer eurós jutalmat, hanem rendezzenek számára fogadást is Belgrád főterén, ahogyan az már szokássá vált, ha egy szerbiai sportoló vagy csapat érmet szerez valamelyik fontos kontinentális vagy világeseményen.
A hangulatszításnak persze volt előzménye. Vanja Udovičić sportminiszter még a XXXI. olimpia rajtja előtt foglalkozott a „Koszovó-kérdéssel”. Kijelentette, hogy a szerbiai sportolók versenybe szállnak abban az esetben is, ha koszovói rivális is lesz az ellenfeleik között, viszont azt javasolta a szerbiai olimpikonoknak, hogy éremszerzés esetén hagyják el a pódiumot, ha azon koszovói sportoló is áll az eredményhirdetéskor. Ismerjük már a sportminisztert, vízilabdázóként szinte mindent megnyert, amit csak lehetett, 2010-ben a világ legjobb pólójátékosának is megválasztották, visszavonulása után nem sokkal, 2013-ban bekerült Aleksandar Vučić kormányába, és azóta is ugyanabban a bársonyszékben tetszeleg. Mindezt úgy, hogy hároméves ténykedése során számos kellemetlen affér is fűződött a nevéhez. Idén januárban, Apatinban, egy haladó párti rendezvényen először nyomatékosan kijelentette, hogy neki senki nem mondhatja, hogy „te” vagy hogy „Vanja”, hanem kizárólag „miniszter úrnak” szólíthatják, majd elmondta, hogy a városnak nagyon jót tenne, ha lenne legalább egy olimpikonja – ki is verte a biztosítékot mindkét megnyilatkozása, de főleg az utóbbi miatt gerjedtek haragra a Duna-parti városkában, hiszen a történtekkor éppen a teremben tartózkodott Igor Kovačić, a sydneyi olimpiát is megjárt apatini kajakos. Ennél is régebben, már több mint egy éve történt, hogy néhány sportminisztériumi alkalmazott mobbing miatt feljelentette őminiszterségét, mondván, a viselkedése elviselhetetlen, ordít a dolgozókra, megfélemlíti és fenyegeti őket, és különösen durván bánik a nőkkel, akik a tortúrák következtében sokszor sírva is fakadnak – hogy, hogy nem, az ügyet végül eltussolták, azóta sem hallani róla semmit. Egy ilyen, ellentétektől és ellentmondásoktól terhes országban, mint Szerbia, egyáltalán nem lenne egyedülálló személyiség, aki miniszteri poszton bájolog, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ezek a kijelentések és tettek egy olyan emberhez köthetők, aki kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, egy valamikori olimpikonhoz, akinek 2004-ben, Athénban ezüst-, 2008-ban, Pekingben, illetve 2012-ben, Londonban bronzérmet akasztottak a nyakába. Igen, igen, tudom, hogy a szerbiai vezetés továbbra is azt a látszatot akarja kelteni, hogy harcol Koszovóért, igyekszik saját országrészeként lekommunikálni a kérdéses régiót – mi örülnénk a legjobban, ha a(z egykori) déli tartományban kikötő állami pénzeket inkább Vajdaság felé irányítanák –, de azért felvetődik a kérdés, hogy egy mindenhol kiválónak, szinte egyedülállónak tartott sportolóból hogyan hiányozhat az olimpiai eszme, miképpen tud azonosulni egy olyan világképpel, amelyben nem a teljesítmény számít, hanem a hovatartozás.
Kelmendi megkoronázása óta Szerbiában szinte csak a befeketítésével foglalkoznak a „komolyabb” televíziók és sajtótermékek, a minap úgy tálalták egy franciaországi doppingvizsgálat elutasítását, mintha abból egyenesen következne, hogy Koszovó történetének első olimpiai aranyérmese tiltott szerekkel élve jutott el céljáig. A hivatalos magyarázat szerint egy júniusi, franciaországi versenyen a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) legitimációjával nem rendelkező személy kért mintát a sportolótól, aki a mintaadást a hivatalos igazolvány hiányában megtagadta, de ezért gall földön várhatóan eltiltják a versenyzéstől – Kelmendi és a Koszovói Olimpiai Bizottság vezetősége is hangoztatja, hogy a franciák hazai környezetben azt csinálnak, amit akarnak, még ha butaságnak is tartják az ítéletet.
Kérdem én, nem járnánk jobban, ha egy sportolót az érdemei, az eredményei, és nem a zászló alapján véleményeznénk, amelyik alatt versenyez? A balkáni térség nyugalmát nem szolgálná-e jobban, ha a szerbiai vezetőség – és természetesen a miniszter úr is – gratulálna az ifjú cselgáncsozónak, és saját sikerkovácsként tekintene rá? Ideje lenne elengedni a múltat, a lényeges kérdések eltakarására használt régi sebek feltépkedésével is le kellene állni, és talán ideje lenne Vanja tevékenységét felülvizsgálni, hiszen talán az ő sara is, hogy szerbiai sikerek hiányában koszovói aranyérem a téma Szerbiában.
