Zombi generáció?

Figyelek, csak mondjad! Hányszor halljuk ezt a mondatot nap mint nap! S miközben a megszólított határozottan állítja, érdekli, amiről beszélni kezdtünk, a telefonját nyomkodja, éppen üzenetet ír vagy keresgél valamit benne.

Egyértelműen nem figyel. A figyelem, az érdeklődés nemcsak a szemekben vagy az arcon látszik, hanem az egész testünkön. A testbeszéd többet elárul rólunk, mint gondolnánk.

Kevés olyan pedagógusi megnyilvánulást olvastam, amely hetekig lázban tartotta a nyilvánosságot. Egy belgrádi szakiskola angoltanárnője, álljon itt a neve: Ljubinka Boba Nedić internetes blogjában arra panaszkodik, hogy több évtizedes tapasztalata alapján azt kell megállapítania, hogy a gyerekeket egyre kevésbé érdekli a tananyag, egyre kisebb figyelmet szentelnek mindennek, ami az órákon történik, érdektelenek, sőt a tanárnő szerint zsibbadtak, butábbak, mint korábbi tanítványai. A folyamat nem évtizedekben, hanem években mérhető.

A pedagógus nem a szülőket hibáztatja, amennyire azoktól számon lehet kérni, hogy miért ilyen a mostani generáció, ugyanannyira felelős szerinte az iskola is mindezért. Az angoltanárnő bevallja, hogy már a hosszabb szövegeket, amelyeket még 10 évvel ezelőtt a diákjai simán megtanultak, mára kidobálta az óravázlataiból. Mint mondja, a rendszer azt várja el, hogy a tanár tegyen meg mindent, hogy a gyerek sikeres legyen, mert ha nem, az a tanár kudarca. Kifestik az iskolákat, énekelnek, játszva tanulnak, még akkor is, ha 16-17 évesek a tanulók. Ha a gyerek nem halad, akkor a tanár dolga, hogy csökkentse az elvárásokat, idomítsa a tempót a gyermek képességeihez. Egyszóval tegyen meg mindet, hogy mindenki haladjon, s ha kell „csináljon hülyét magából” – írja. S mindeközben legyen optimista, tele életerővel, sugározzon, legyen bizakodó, s még véletlenül se szigorú és meg ne sértse a gyermekek jogait.

A tanárnő szerint a mai középiskolások figyelme csupán egy-két percig tartható fenn. Azt is mondja, természetesen ma is vannak tehetséges, érdeklődő gyerekek, de a nagy átlag sokkal, de sokkal az előző nemzedék teljesítménye alatt marad. Nem érdekli őket semmi, nem lázadnak, nem küzdenek a saját igazukért, nincs véleményük. Nem is igazi kamaszok. Ez egy zombi generáció, szögezi le.

A nagy tapasztalatú pedagógus szerint nem lehet ezt sem a szülőkre, sem a megváltozott társadalmi körülményekre, de még az értékrend változására sem fogni. Olyan jelenség ez, amivel nem szabadna megbékélni, hanem tenni kellene ellene valamit. Nem kínál megoldást, csak látleletet készít, s ez a látlelet nagyon lehangoló. Azt szeretné, ha a pedagógusok meg a szülők is összefognának és küzdenének a fiatalok elbutulása ellen. Arra, hogy hogyan lehet ezt az összefogást megszervezni, vagy hasznunkra fordítani, nem ad receptet.

De nézzük, mi vezethetett ide, hogy a mai középiskolások olyanok, amilyenek. Már közhelynek számít, hogy akkorát változott a világ az utóbbi 20–25 évben, mint korábban 150 év alatt. Másként élünk, másmilyenek a mindennapjaink, a munkánk, a szórakozásunk.

A számítógépek, az internet és a mobiltelefonok megjelenésével lényegi dolgok változtak meg az életünkben. A mostani középiskolások már beleszülettek ebbe a megváltozott világba. Én gyakran vallottam, hogy nem butábbak ezek a mostani gyerekek, csak mást, másmilyen dolgokról tudnak sokkal többet, mint mi. S nem biztos, hogy az értéktelen tudás.

Elavult házi olvasmányokkal, amelyek 20–30 oldalon keresztül írják le a tájat, nem biztos, hogy célra vezető olvasásra szoktatni a fiatalokat. Gyorsabban élnek ezek a gyerekek. A kommunikáció náluk három-négyszavas vagy soros gépelt üzenet, vagy most már az sem, hanem videó üzenet, hogy írni se kelljen. Fogadjuk ezt el, mondogattam évekig, s rá kellett jönnöm, hogy nem elfogadni kell, hogy a gyereknek nincs igénye az olvasásra, hanem meg kell teremteni az igényt. Az középiskolás korban rendkívül ritkán történik meg, hogy valaki könyvet vesz a kezébe, ha korábban otthon nem olvastak neki mesét, ha a szülők nem hívták fel a figyelmét, hogy akár a számítógépen olvasson el a valamit, ha nem fogták meg a kezét és nem vitték el egy hangversenyre, egy irodalmi estre vagy színházba. Vannak olyan kortárs alkotások, amelyek igenis érdeklik a gyerekeket. Ha a vajdasági könyvekről beszélünk, emlékezzünk csak T. Kiss Tamás Tükörtestvér című regényére, aminek híre futótűzként terjedt a megjelenése idején. Nagyon sok fiatal olvasta az ismeretségi körömből is. Úgyannyira, hogy azon kevés könyvek egyike lett, aminek rövid időn belül második kiadása is született. Nagy dolog ez az írónak és kiadónak is, hát még annak a sok fiatalnak, akinek a kezébe került a könyv. Példa volt, hogy ilyen is lehet egy irodalmi alkotás. Megragadta őket, rabul ejtette valamivel, s aki ezt elolvasta, ha korábban még a házi olvasmányokat sem vette a kezébe, lehet, hogy ez az olvasmányélmény után bemerészkedik a könyvek világába és izgalmas dolgokat talál.

De nem csak könyvekből épül a lélek, ne gondoljuk. A természetből is. A számítógépek és mobiltelefonok eltávolítottak minket a természettől. Nem játszanak már a kisiskolások sem az utcán, nem futkároznak, beszélgetnek, hát még a középiskolások! A világ kitárult az internet révén, ömlik belőle mindenféle, válogatás nélkül, s nem az alapvető emberi értékek mentén próbálja a kamasz megtalálnia saját útját, minthogy igazság, barátság, család, összetartozás… hanem valamiféle megfoghatatlan, elérhetetlen világokba menekül, közben magányos és bizonytalan lesz.

Én sem tudom a megoldást, hogyan lehetne egycsapásra a fiatalokat érdeklődővé tenni, nyitottá a világ dolgainak a befogadására, de hiszem, hogy a beszélgetés mindennél fontosabb. Abban is biztos vagyok, hogy el kell fogadnunk, hogy a világ megváltozott, s nekünk, akik nem ebben a világban nőttünk fel, nekünk kellene kitalálnunk, hogyan mutassunk utat a gyereknek egy olyan hatalmas térben, amit ők nálunk talán sokkal jobban ismernek. A tévelygésnek sajnos nagyon nagy az ára. Nem véletlen lett zombi generáció a mostani, ha hitelt érdemlőek a fent említett tanárnő szavai.

Nem értek egyet Vekerdy Tamás neves magyar pszichológus álláspontjával, aki szerint az iskola jelenlegi formájában megbetegíti a gyerekeinket. A nagy elvárások, a kötelező tudnivalók miatt a gyerek szorong. Túlterhelt a hiábavaló házi feladatokkal, miközben mérések bizonyítják, hogy 20 és 30 éves kora között az ember a gimnáziumi tanulmányai során megszerzett ismeret 9 százalékára emlékszik úgy, hogy azt használni is tudja.

Az iskola mégis kapukat tár ki. Rendszerezett tudást ad. Nem lehet csak úgy sutba vágni. Minden bizonnyal sok mindenen változtatni kellene, a finn iskolák eredményesek, jól működnek, talán meg kellene vizsgálni, ott hogyan csinálják, illetve ott milyenek a mai középiskolások. Rájuk is azt mondják, hogy zombi generáció?