Bánni a pénzzel… ha van!

Mikor gyerek voltam, sohasem voltam képes spórolni. Amikor valahonnan netalán zsebpénz érkezett, szinte az első dolog az volt, hogy elköltöttem a lóvét. Persze, mindig voltak nagyszabású terveim, mindig akartam venni valami videojátékot, vagy esetleg valami mást, ami drága. Általában egy-két hétig ki is bírtam a takarékoskodást, aztán pedig vagy meggondoltam magam, vagy valami új hóbortom lett és a nyakára léptem a pénznek.

Ezzel szemben az öcsém majdnem minden egyes dinárt félre tudott tenni (ez a képessége még a mái napig is megmaradt, habár némileg vesztett szigorából). Ha csurrant-cseppent egy kis zsebpénz, amelyet a házimunka elvégzéséért kaptunk, vagy ünnepekre, szülinapokra, ő szinte az egész összeget elrakta és nem is igazán érzett késztetést arra, hogy elköltse, kivéve akkor, amikor végre összegyűjtötte a pénzt arra, amit eredetileg is megálmodott magának.

Aztán, lassan változtak az idők. Középiskolában heti zsebpénzt kaptam, amiből péntekre általában mindig több maradt. Ilyenkor vettem magamnak egy-két zenei magazint, vagy éppen félre tettem a pénztárcám egyik zugába. Az egyetemen már nagyobb összegeket is félre tudtam tenni, zenéltem, kaptam állami ösztöndíjat, a számláimat és a többi költségeimet a szüleim fizették.

Amikor munkába álltam, némileg sikerült önállósulni, azonban még mindig jól jött az otthoni segítség. A szomorú igazság az, hogy a mái napig is csak így tudok pénzt félretenni.

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel a meglehetősen frusztráló problémával. Legtöbb ismerősöm is hasonló cipőben jár. Ha netalán összefutunk és leülünk beszélgetni, előbb vagy utóbb szóba kerül a pénz témája.

Persze, megengedhetünk magunknak kisebb-nagyobb utazásokat (nem csak a közelbe, akár messzebbre is), nyaralásra is telik, ruhára, cipőre (ha már az éppen aktuális éppen használhatatlanná nem válik), ennivalóra, innivalóra… Többen is mondták, spórolni nem lehetetlen, viszont abban megállapodtunk, csakis bizonyos célok érdekében takarékoskodunk, nem a jövőnk szavatolása miatt, vagy „csak úgy”, hogy legyen a „stekkben” némi pénz.

Az már azonban problémát jelenthet, ha elromlik a számítógép, a mosógép, a villanytűzhely, vagy bármi más. Ilyenkor az ember a kínkeservesen összegyűjtött takarékjához nyúl, ezzel búcsút mondva külföldi kirándulásnak, a nyaralásnak, vagy éppen annak a drága bútordarabnak, amely ott acsarkodik már hónapok óta a kirakatban.

Páran a társaságból már azt is aláhúztuk: kocsit is kéne venni, hiszen könnyebb lenne utazgatni, az ember nem lenne annyira röghöz kötött, nem kellene a buszjáratokat sem annyira figyelni, állandóan a vonatokra várni, a jegykezelőkkel vitatkozni.

Autót venni sem lehetetlen. Szinte már egy zsák kukoricáért is lehet négykerekűt vásárolni, de ha már az ember megteheti, akkor kicsit többet költ rá. A bökkenő azonban ott van – állapítottuk meg –, hogy a karbantartási költségek, a regisztráció, a tankolás mind pénzbe kerül, sajnos nem is kevésbe.

Mondani sem kell, mire az eszmefuttatás végére értünk, szépen csendben, szavak nélkül konstatáltuk, nem engedhetjük meg magunknak az autót.

Persze, ez a probléma nem érint ugyanúgy mindenkit. Egyesek megtehetik, hogy több pénzt tegyenek félre, hogy a jövőjükre is gondoljanak. Sokan – nagyon sokan – vannak viszont azok is, akik sajnos nem engedhetik meg maguknak még azt sem, hogy pár dinárt spóroljanak meg, hiszen minden egyes garas a számlákra, ételre és italra, iskoláztatásra és más költségek fedezésére megy el. Mégis, egy banki felmérés eredményei arról árulkodnak, hogy a szerbiaiak igenis takarékoskodnak, méghozzá átlagosan 4215 dinárt tesznek félre havonta, amely 34 eurónak felel meg.

A felmérés szerint a szerbiaiak fele (51 százaléka) igyekszik takarékoskodni, 40 százalékuk 2000 és 6000 dinár közötti összeget különít el erre havonta, hét százalékuk pedig több mint 12 ezer dinárt tesz félre. A megkérdezettek 71 százaléka vélte úgy, hogy fontos takarékoskodni, 40 százalékuk szerint pedig kimagaslóan fontos pénzt félre tenni.