… Fogd meg jól – mondhatná az egyszeri szerbiai állampolgár az egyszeri 5000 dináros nyugdíjjuttatás kifizetésével kapcsolatban. Az átlagos nyugdíjas viszont nem így gondolkodik. Talán még örül is, hiszen az „idősebb háztartásokban” (is) minden egyes dinárnak megvan a helye, ezért pedig még talán hálát is érezhet némely érintett, hiszen amikor minden egyes garasát ki kell vennie a zsebéből, hogy továbbra is meglegyen az alapvető „kényelme” (meleg víz, áram, étel, fűtés...), plusz ötezer dinár igazán jól jön. Talán csak a posták és a bankok előtt kígyózó hatalmas sorok miatt mérgelődhetnek a kisnyugdíjasok, viszont még ezt is kicselezhetik a szemfülesebbek. Ha pedig nem, összeszorított fogakkal beállnak a sorba, és – pár elharapott, csöndes szitokszó mellett – várják, hogy a tolóablak elé kerüljenek.
Be kell vallani, alapvetően nem rossz az állami elképzelés, hiszen a honatyák segítenek a nyugdíjasokon az ünnepek előtt, sőt, ha ez még nem lenne elég ok a felhőtlen örömre, a következő évtől másfél (!) százalékkal növelik a juttatásaikat!
Szerbiai kisnyugdíjasnak lenni kész főnyeremény – gondolhatná a laikus. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az államvezetés két éve közel tíz százalékkal csökkentette a nyugdíjakat és a közszférai béreket is, a mostani csekély emelést pedig szenzációként próbálják beállítani, míg az előzetes megnyirbálásról bölcsen hallgatnak. Meg is tehetik, hiszen a szerbiai átlagpolgárok már többször is bebizonyították: gyorsan felejtenek és meg is bocsátanak mindent. Erre az önfeláldozó, békeszerető magatartásra alapoz a kormány ebben a témában, ezzel szerzi meg a jó pontokat a lakosságnál, közben pedig elhallgat egy-két kínos dolgot, amely kihatással lehetne a nyugdíjasok juttatásainak alakulására is, ha nem is közvetlenül.
Miről is van szó? Több gazdasági szakértő, újságíró, neves elemző és nemzetközi pénzintézetek képviselője (akikkel az államvezetés meglehetősen intenzív párbeszédet folytat a gazdaság fellendítéséről) több alkalommal is megjegyezte már: a honatyáknak nem a bérek és nyugdíjak megnyirbálására kell hagyatkozniuk a gazdasági helyzet rendezése érdekében (ezt egyébként több érdek-képviseleti szervezet alkotmányellenesnek titulálta), hanem elsősorban azt a több száz állami vállalatot kell újra termelékennyé avanzsálnia, amelyek eddig csak adósságot halmoztak, az államkasszába pedig még csak játékpénzt sem küldtek.
Emellett az állami adminisztrációban sem sikerült az előzőleg bejelentett tömeges felmondások kivitelezése, a kormányból pedig folyamatosan érkeznek a magyarázatok: komoly felmérésekre van szükség az elképzelés megkezdéséhez és szakszerű levezényléséhez, mindenhol komoly elemzéseket kell végezni, hogy továbbra is zavartalanul folyjon a munka ezekben a szolgálatokban (mert ugye, most is zökkenőmentes az ügyintézés állami hivatalokban). Ez mind érthető is, azonban a komoly ígéretek ellenére, a dolog sehogyan sem „akaródzik elkezdődni”.
Ami pedig még további problémát jelent, az maga a nyugdíjrendszer reformja. Az már régóta nem titok, hogy a nyugdíj-biztosítási járulékból befolyó összeg már régen nem fedezi a nyugdíjak költségét. Az állam már régóta az állami költségvetésből pótolja a hiányzó összeget, ma közel 37 százaléka innen érkezik a teljes juttatási összegnek. Ezt is nagy problémaként jelölte meg nemcsak az Európai Unió, hanem a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is.
Hogy az állam hogyan fogja megvalósítani a reformot, egyelőre a jövő zenéje. Amit megtehet – tegyük hozzá, ehhez kell a legkevesebb áldozatot hoznia – az a nyugdíjkorhatár kitolása.
Az állam pedig meg is teszi ezt! A 2015. január 1-jén hatályba lépett, idevágó jogszabály szerint, a nők nyugdíjkorhatára minden naptári évben fél évvel növekszik 2032-ig, egészen addig, amíg ki nem egyenlítődik a férfiakéval, amely 65 év. Ezek mellett a dolgozóknak minimum 15 szolgálati évük kell, hogy legyen.
Ez is egy megoldás a problémára, viszont a kormánynak sokkal több mindent ki kell majd eszközölnie, hogy átszervezze a mostani rendszert. Annyit már tudni, hogy a juttatások csökkentése nem lesz elég a boldogsághoz.
