Jó néhány évtized után már a politikai csúcs is kénytelen volt bevallani, hogy a bori bányamedencéből, legalábbis hazai kézben, nem lesz „énekes halott”, vagyis jó volna minél gyorsabban megszabadulni tőle. Pedig a titói korszakban, és később is azt szajkózta az ország vezetése, hogy az aranyat, ezüstöt és rezet rejtő föld mélye semmiképpen sem kerülhet idegen kézbe. Nemzeti ügyet csináltak belőle, miközben az állami vállalat élén egymást váltották az igazgatók, de mintha összebeszéltek volna, sorban csupán óriási veszteséget termeltek.
Nemrég még arról is hallhattunk/olvashattunk, hogy a kombinát területéről kamionokkal hordták ki a jó minőségű rezet, de eddig ennek és a többi, szinte megszámlálhatatlan visszaélésnek nem voltak bűnvádi következményei.
Ezzel szemben a medence élén állók folyamatosan követelték az állami támogatást, hiszen nem kevesebb mint ötezer ember sorsáról volt szó. Ez a szám, főleg egy kiélezett választási hadjáratban, komoly szavazóbázisnak számít, tehát nem lehetett egyetlen tollvonással a végkifejlet, vagyis a bezárás felé vezetni az egész ügyet. A gondok, vagyis az adósságok pedig folyamatosan szaporodtak, s ma már elérték azt a kritikus szintet, amikor úgyszólván minden perc számít. Nemrégen a miniszterelnök (vagy leendő államelnök?) is beismerte, hogy meg kell szabadulni Szerbia költségvetésének legnagyobb ellensúlyától. Az állapotok kozmetikázása érdekében a tavalyi átszervezés folyamatában a kormány a bányáknak és feldolgozóüzemeknek leírta még az ötven évvel ezelőtti adósságát is. Nem kevesebb mint 900 millió euróról volt szó. Hogy kinek tartozott Bor, azt csak a beavatottak tudják, de nem nehéz kitalálni, hogy elsősorban az államkassza, valamint az energetikai ágazat (Srbijagas, villanygazdaság) sínylette meg ezt a „nagylelkűséget”. Ez azonban nem minden, hiszen még mindig maradt 300 millió euró, s az sem kétséges, hogy ezt is majd az adófizetők nyakába varrják.
Arról van szó ugyanis, hogy állítólag két kínai nagyvállalat is érdeklődik a bori bányamedence átvétele iránt. Félreértés ne essék, nem akarják ők megvásárolni, hanem ingyen megkaparintanák. Mégpedig adósságok nélkül! Állítólag már azt is a szerb vezetés tudomására hozták, hogy ezerszám fognak embereket elbocsátani, s az ezzel járó „szociális program”, vagyis a végkielégítések terhét mindenképpen meghagyják a belgrádi vezetésnek. Ezzel újabb pénzügyi gondot okozhatnak, mivel a bánya szakszervezete már most arra az álláspontra helyezkedett, hogy szolgálati évenként 600–800 eurót fognak követelni. Szerintük ugyanis, ha a kőolajiparból és a villanygazdaságból kipateroltak megkaphatták ezt az összege, akkor azoknak a bányászoknak is jár, akik 500-600 méterrel a föld felszíne alatt dolgoztak.
Egyébként mindenképpen jelzésértékűnek tekinthető a neves közgazdászok véleménye, miszerint a kínaiakkal folytatandó tárgyalások során a szerb vezetés semmiképpen sem állíthat feltételeket. Egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy akár egy centet is követelhetne, hiszen, ha a „mandarinok” visszalépnek, Belgrádnak két lehetősége marad: tovább ontani a feneketlen zsákba az adófizetők pénzét, vagy egyszerűen bezárni az egész komplexumot. Ezt semmiképpen nem akarhatják, még annak árán sem, hogy a kínaiak a saját feltételeik kitűzésével erősen meg fogják tépázni Szerbia szuverenitását. Márpedig a kormány kénytelen lesz lenyelni ezt a békát (is), és a bori medencét hozomány, vagyis adósság nélkül ezüsttálcán átadni a távol-keleti ország óriásvállalata egyikének.
