Jóformán el sem ültek a lecsapolási illeték kapcsán felborzolt elégedetlenségi hullámok, az állam egy másik hivatala újabb, töprengésre, vagy inkább méltatlankodásra alkalmas intézkedéssel lepte meg, ezúttal a polgárok egy kisebb csoportját.
Az előbbivel kapcsolatban minden bizonnyal sokan felháborodtak, amikor a Szerbia Vizei Közvállalat, az adóhivatal közvetítésével, eljuttatta az ország minden olyan lakosához a két(!) évre szóló végzést, amely alapján be kell(ett) fizetni a lecsapolási illetéket. Teljesen mindegy, hogy valaki több ezer hektár szántóval vagy csak egy olyan vityillóval rendelkezik, amelyhez egy talpalatnyi udvar vagy kert sem tartozik, a vízgazdálkodási vállalat követelte/követeli tőle a pénzt. Az sem számít, hogy az utóbbi években – a szárazság miatt – nem is volt mit lecsapolni. Teszi ezt egy olyan állami vállalat, amelyben az átlagfizetés kétszerese a köztársaságinak, s tulajdonképpen a befolyó pénzzel kapcsolatban komolyabb felhasználási programot sem köteles bemutatni a munkaadójának.
Nos, mint fentebb említettük, ez a cég visszamenőleg két évre küldte ki a végzéseket, és senki sem kérdezte meg tőle, hogy miért nem tartja be a törvény rendelkezéseit, miszerint tizenkét havonként köteles elvégezni ezt a feladatot.
A közelmúltban ugyanezt tette az adóhatóság is. A több mint ötvenezer vállalkozó, aki tevékenységének jellegénél fogva nem köteles könyvelést vezetni, hanem átalányban fizeti az adót, a napokban kézhez kapta a 2015. és a 2016. évre vonatkozó adókivetést, azzal a fenyegető megjegyzéssel, hogy ha záros határidőn belül nem egyenlíti ki az államnak az adósságát, akkor büntetőkamatokkal történő újabb terheléssel számolhat.
A végzésben arról egy szó sincs, hogy a szóban forgó adókötelesek az évi kivetésüket tíz, a két évre szólót pedig húsz részletben is törleszthetik.
A rutinos, vagyis évek óta átalányban adózók nagyjából tudják, hogy mekkora terhet ró ki rájuk az állam, s aki akarta, eddig is befizethetett bizonyos összeget. Velük ellentétben erről fogalmuk sincs azoknak, akik tavaly vagy tavalyelőtt kezdték el vállalkozásukat, tehát nem állt módjukban apródonként megszabadulni ettől az állami tehertől. Ők most úgyszólván egy összegben lesznek kötelesek törleszteni az adójukat.
Az ilyen magatartás felvet néhány problémát. Elsősorban azt, hogy az emberek nyakába zúdult egy nem kis teher, másodsorban tőlük két évig az állam nem kapott egy megveszekedett fityinget sem, holott erre joga lett volna, de az adóhivatal – csak ő tudja, miért – nem küldte meg a szükséges végzéseket.
Egyébként az állami szerveknek és intézményeknek a polgárokhoz való hányaveti (megalázó) viszonyulását jelzi az is, hogy nem köteles bizonyítani a végzés kikézbesítését, illetve a polgár által történt saját kezű átvételét. Ők ugyanis közönséges levélként postára adják a küldeményeket, s erről megfelelő dokumentummal rendelkeznek, de hogy a levél eljut-e a címzetthez, legkevésbé sem érdekli őket. Ha például a postán elkallódik, a polgárt büntetik meg, mert az így elveszett papír alapján nem fizette be az adóját.
A pénzt követelő hatóság és a közvállalatok – némi túlzással – úgy viselkednek, mint XIV. Lajos, a francia Napkirály, aki lovaglóostort suhogtatva lépett a parlament elé, s az érveket meg sem hallgatva kijelentette: „Az állam én vagyok!”
Ezt ő ugyanolyan komolyan gondolta és hitte, mint mifelénk az állami szervek és vállalatok.
