Jugoszlávia szétverése óta mindegyik tagköztársaságban nagy gondot jelent a munkanélküliség. Az egykor jól működő gyárakat „felfalta” a félresikerített privatizálás, és ma már szinte nincs olyan község, ahol a régi vállalatok mindegyike megtalálható.
Szerbiában is az emberek százezrei (milliói?) kerültek utcára, és sokan közülük napjainkig sem tudtak munkahelyhez jutni. Elsősorban a pénzügyi helyzet viszonylagos konszolidálásával együtt a kormány ugyan igyekszik segíteni ezen a bajon, de az eredmény leginkább csak átmeneti. A külföldről, az olcsó munkaerő reményében, beáramló tőke csökkentette ugyan a munkanélküliséget, de a hétmillió lelket számláló országban még mindig csupán 1,8 millió polgárnak van munkahelye.
Becsületére legyen mondva, a kormány az utóbbi időben igyekszik csaknem mindent megtenni az új munkahelyek megnyitása érdekében, de – s ezt is be kell vallani – mérsékelt sikerrel. Komoly összegeket költ azokra a támogatásokra, amelyeknek az elsődleges feltételük, hogy az emberek ezrei jussanak munkához, de az eddigi tapasztalatok szerint ez is csak rövid és átmeneti megoldás. Az új munkahelyek támogatását 2011-ben kezdte, s napjainkban is tart. Az első, a második és a harmadik esztendőben 7700 új munkahely megnyitásához nyújtott anyagi segítséget, átlag 5800 euró értékben. A vállalkozók egy része igénybe is vette, és szavatolta, hogy a pályázatban feltüntetett határidőig sem a régi, sem az új munkásaiból senkinek nem mond fel, de amint elérkezett a számára megfelelő időpont, szinte két kézzel osztogatta a felmondásokat, s az érintett dolgozóknak csupán negyedét tartotta meg.
Ha szem előtt tartjuk a tényt, hogy a fizetések legtöbb helyen a szavatolt szint közelében vannak, kiderül, hogy lényegében az állam szavatolta a havi bért ezeknek az embereknek, az általuk termelt javakból eredő haszon azonban a munkaadó zsebébe került.
Egyes állítások szerint még ilyen körülmények között is a költségvetés járt jobban, mert a foglalkoztatottak bérével kapcsolatos adók és járulékok bőven fedezték az államkassza által befektetett összeget.
Lehet, hogy ez így van, de igen sovány vigasz volt azok számára, akik az elbocsátottak listájára kerültek, s kenyér nélkül maradtak. Az emberek túlnyomó többsége ugyanis szeretné biztonságban érezni magát, s nem attól rettegve dolgozna, hogy holnap vagy holnapután nem lesz szükség rá.
Egyébként a szakemberek váltig állítják, hogy az új munkahelyek megnyitását célzó ilyen támogatás lényegében pénzkidobás, hiszen csak minden negyedik polgárnak szavatol tartósan munkahelyet. Ennek ellenére a kormány az idén 2,8 milliárd dinárt különített el erre a célra, valamint még 550 milliót a csökkentett munkaképességűek alkalmazásának támogatására.
Kezd általánossá válni az a vélemény, hogy sokkal hatékonyabb lenne ennek a pénznek a felhasználása, ha új beruházásokra fordítanák, s nem azt várnák a minisztériumok, hogy a külföldiek hozzánk telepítsék a gyáraikat, s ily módon munkát adjanak a szerbiai lakosoknak. Ebben csupán az a bökkenő, hogy elsősorban a megfelelő ötlet hiányzik, aminek megvalósításával hosszú távon gazdasági eredményt érhetnénk el. Az sem nevezhető mellékesnek, hogy hiába a jó elképzelés, ha nincs rá annyi pénz, amennyire szükség van a korszerű, tehát akár nemzetközileg is versenyképes technológia bevezetésére. Ma már nem lehet piacot hódítani elavult gépekkel és a fejlett országokban rég elfelejtett termelési módszerrel.
A vállalkozók zsebének tömése az adófizetők pénzével pedig csak addig hoz foglalkoztatási látszateredményt, ameddig az érdekelteknek muszáj megtartaniuk az újonnan felvett dolgozókat.
