Ma már csak az idősebbek emlékeznek arra az időszakra, amikor a szakszervezet megkérdezése nélkül szinte egyetlen olyan (párt)határozat sem születhetett, amely a munkások jogait érintette. Igaz, akkoriban községi, tartományi, köztársasági és országos szinten is a Kommunista Párt csúcsszerveiben mondták ki a végső döntést, de még a Szövetségi Végrehajtó Tanács (ki emlékszik még erre a névre?!) is figyelembe vette a dolgozók – akkor – egyetlen szerveződésének véleményét. Az már más lapra tartozik, hogy a hivatalos, tehát a nép elé tárható döntések előtt a párt, a szakszervezet, a Szocialista Szövetség, sőt a Harcos Szövetség és az ifjúsági szervezet vezetői is zárt ülésen egyeztettek, s a legtöbb esetben egyhangúlag szavaztak mindenről.
A szakszervezet évtizedekig – bizonyos szempontból – meghatározó tényezője volt az ország gazdasági-politikai életének. Aranykorát a szocialista önigazgatás idején élte, amikor a dolgozók gyűlésén akár az igazgatót is leválthatta.
Tito halála után szinte szemmel láthatóan gyengült a hatása, és akkoriban született a mondás: „A szakszervezet olyan, mint a nagymama a családban. Mindig dünnyög, de senki sem figyel rá.”
Mi maradt napjainkra ebből az egykor kétségkívül legtömegesebb társadalmi-politikai szervezetből? Nyugodt lélekkel mondhatjuk: semmi. A félresikerült rendszerváltás után a képviselőház törvényt fogadott el arról, hogy szinte bárki alakíthat szakszervezetet. Ma már nem kevesebb mint 26 000 szakszervezet létezik Szerbiában, működésükről azonban jobb nem beszélni. Hogyisne, hiszen a Szerbia Vasutai Közvállalatban 35, a fővárosi közlekedési vállalatban pedig 25 létezik – papíron. Mi több, a vasútnál két leváltott igazgató saját szakszervezetet hozott létre. Egyikük az elnök, a másikuk pedig a titkár. Tagság viszont sehol!
Ennek a szétziláltságnak pedig – a munkásokra nézve – igen komoly következményei vannak. A privatizáció folyamán (tudjuk, hogy mi módon) magánkézbe került vállalatokban és gyárakban a munkások legnagyobb része szinte retteg szakszervezeti tagként, hiszen a munkaadók túlnyomó többsége igencsak ferde szemmel néz rájuk, mivel – s ezt a történelemkönyvekben tanultakból megjegyezték – a szakszervezetbe tömörülő munkások komolyan veszélyeztethetik a kizárólag és bármi áron profitra törekvő gazdák érdekeit. Nem ritka eset, hogy a munkaadók egyszerűen kirúgják azokat, akik – élve a szakszervezeti jogukkal – felemelik hangjukat a szembeszökő jogtalanságok ellen. Minden bizonnyal ezért került elfogadásra az a törvény, amely megtiltja a munkaadóknak, hogy felmondjanak a szakszervezeti vezetőknek. Persze ennek is van ellenszere. Egyszerűen a többinél jobban megfizeti őket, s így lényegében a saját oldalára állítja. Így a melósok magukra maradnak és vagy tűrnek, vagy kockáztatják, hogy kenyérkereseti lehetőség nélkül maradjanak.
Talán nem mellékes azt is tudni, hogy a fejlett országokban a korábban elaprózódott szakszervezetek is belátták, hogy a Római Birodalom politikai módszerét kifejező elv, a divide et impera, vagyis az oszd meg és uralkodj, amely később többek között XI. Lajos francia uralkodó mottója is lett, semmiképp sem szolgálja a munkásosztály érdekeit, ezért egységbe tömörültek, s ma már – például Németországban – még a legnagyobb tőkével rendelkezők is szinte rettegnek tőlük. Egyetértésük nélkül nincs esély a munkaidő növelésére vagy a bérek esetleges csökkentésére.
Nálunk éppen ennek az ellenkezője történik. Nem csoda hát, hogy a munkaadók és a munkavállalók között nem képes kialakulni a szociális párbeszéd. Tehát a dolgozók ilyen vonatkozású védelméről aligha beszélhetünk.
Mindennek azonban a munkások egyre kifejezettebb jogfosztottsága a következménye.
