Már évek óta lerágott csontnak számít a nyugdíjas téma. A politikusok, amikor érdekeik úgy kívánják, szívesen hozakodnak elő azzal, hogy az állam hatalmas terhet vállalt magára a nyugdíjak rendszeres kifizetésével kapcsolatban, mivel a rokkantsági- és nyugdíjbiztosítási alap nem képes annyi pénz előteremteni, amennyire folyamatosan szükség van a társadalom e csoportja jogos igényeinek a kielégítésére. Az idén például több mint 600 milliárd dinárra lesz szükség a nyugdíjak és az egyéb járandóságok kifizetéséhez, de ehhez csak nem egészen 400 milliárd dinárt, tehát 65,27 százalékát lehet előteremteni az alaphoz befolyó járulékokból, a további, több mint 200 milliárd dinárt pedig az államkasszából fogják pótolni.
Látszólag kedvező körülmény, hogy a 2017. évben csökkenteni lehet a pótlást, mivel előreláthatólag a munkaadók és a munkavállalók a korábbinál nagyobb összegű járulékkal fogják feltölteni az alap kasszáját.
A témában érintett több mint 1,7 millió idős polgár folyamatosan arra panaszkodik, hogy kevés a jövedelme, viszont a rezsimhű sajtóban gyakran olvashatjuk, hogy a környékbeli országok egyikében sem különítenek el a költségvetésből annyi pénzt a nyugdíjak „pótlására”, mint Szerbiában. Ezzel a ténnyel ugyan nehéz lenne vitatkozni, viszont azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy akiket ma a büdzsé kizárólag használójaként tüntetnek fel, 35-40 évig a bruttó fizetésük egy nem kis részét az akkori nyugdíjalapba befizették, s akkor bíztak benne, hogy ezzel megalapozzák az anyagilag viszonylag nyugodt idős korukat. Ugyanebből a pénzből üdülők épültek és egyéb beruházások történtek. Ezeket a jelenlegi kormány éppen mostanában szándékozza pénzzé tenni, s a befolyó összeget „egyéb bevételek” címén abba a költségvetésbe ömlesztené, amely harminc vagy ötven évvel ezelőtt egy megveszekedett dinárt sem költött a létrehozásukra.
Eddig „csak” a járulékok alacsony szintje miatt érte bírálat az idős embereket, amiért követelik mindazt, amikor több évtizedig dolgoztak, hanem újabban arra a tényre is felhívják a követelődzők figyelmét, hogy az országnak demográfiai problémái vannak, vagyis folyamatos a lakosság elöregedése, és többek között emiatt egyre kevesebb a munkás kéz, tehát apad a nyugdíj-biztosítási járulék összege.
Persze, a napi politikának megfelelően, arról az „illetékesek” egy szót sem ejtenek, hogy az utóbbi harminc év alatt sikerült nekik teljesen tönkretenniük Szerbia gazdaságát.
Mostanában azt is felhánytorgatják, hogy „méltatlan” bírálat éri a nyugdíjtörvényt, amiért az életkor, vagy/és a ledolgozott évek esetében a hiányzó esztendők miatt akár 20 százalékkal is megbüntethetik az éppen nyugállományba készülőket.
Komoly(?) szakemberek állítása szerint már a közeljövőben szükségessé válik ennek a törvénynek az újbóli megreformálása, ami lényegében a nyugdíjba vonulás feltételeinek a megszigorítását, pontosabban az évek meghosszabbítását jelentheti. Ezenkívül az életkorukat vagy munkaéveket el nem érők esetében tovább kellene feszíteni a „büntetést”, mert az emberek ma tovább élnek, mint – teszem azt – ötven évvel ezelőtt, tehát hosszabb ideig „élvezik” a nyugdíjat. Ezért kevesebb jár nekik!
Ugyanabba a kissé kificamított ötlettárba tartozik az is, hogy az időseknek lehetővé kell tenni azt, hogy minél tovább dolgozhassanak, hiszen csökken a feljövő fiatal munkaerő létszáma, a gazdasági fejlődés tartóssá tételéhez pedig munkáskezekre van szükség.
Ha a fentieket összegezzük, akár odáig is eljuthatunk a gondolatmenettel, hogy a nyugdíjak megtakarítása és az államkassza tehermentesítése érdekében soha ne hagyják abba a termelést azok, akiknek van munkahelyük.
Vagyis: dolgozzanak a sírig(?!)
