Jó negyed századdal ezelőtt nemcsak itthon, de külföldön is, főleg az olajban viszonylag gazdag, de igencsak mérsékelten fejlett afrikai országokban rangja volt a jugoszláv építőiparnak. Messze az anyaországtól igen jelentős építmények létrehozásával bízták meg, s ennek megfelelő volt a vállalkozások anyagi oldala is. Munkásként vagy mérnökként eljutni egy líbiai vagy algériai építkezésre nemcsak nagy kihívást, hanem a hazai keresetekhez képest jelentős többletpénzt is jelentett.
A nyolcvanas években legalább 150 000 építőmunkás volt Szerbiában, akik az akkor még jól működő nagy vállalatokban dolgoztak. Ezeknek a mamutcégeknek egy része akár tízezer munkást is foglalkoztatott, s annak ellenére, hogy műszakilag érezhetően lemaradtak a nyugatiak mögött, képesek voltak komoly munkák elvégzésére, hiszen kellően felkészült szakemberekkel rendelkeztek.
A dilettantizmus iskolapéldájaként végrehajtott privatizáció gyakorlatilag megsemmisítette a szerbiai építőipart, s ma már – annak ellenére, hogy rengeteg az ilyen jellegű vállalkozás – csak elvétve található olyan cég, amelyben 200 embernél többen dolgoznak.
A folyamatos hanyatlást az is jelentősen „elősegítette”, hogy az ország vezetése a nagyobb beruházásokat külföldi hitelből finanszírozza, márpedig az idegenek igen sok esetben csak akkor hajlandók pénzt adni, ha a munkálatokat az általuk kiszemelt, természetesen „saját” vállalataik végzik. Ezek a cégek ugyan bevonják a munkába a szerbiai partnereket, de csupán alvállalkozóként, és jóval kevesebbet fizetnek, mint amennyit ők kapnak a beruházótól. A helyzetüket az is súlyosbítja, hogy alvállalkozóként nem jutnak a jelentősebb munkák megszerzéséhez szükséges referenciákhoz sem, tehát továbbra is csupán mások, főleg külföldiek árnyékában reménykedhetnek némi elfoglaltságban.
Az elmondottakból az is következik, hogy egyre kevésbé népszerű az építőipari szakma. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a legutóbbi középiskolai beiratkozás alkalmával Belgrádban, ahol valamikor több mint 70 000 mérnök, technikus, ács, kőművel, vasszerelő és egyéb szakmunkás volt, csupán tíz(!) fiatal jelentkezett a meghirdetett felvételire.
Nem csoda hát, hogy jelenleg az egész köztársaságban még húszezer építőmunkás sincsen, és számuk évről évre zuhanásszerűen csökken. Akik ugyanis a korábbi esztendőkben kitanultak valamelyik szakmát és bizonyították is a tudásukat, nagyobbára a határokon túl kerestek (és találtak) a hazainál sokkal kifizetődőbb kereseti lehetőséget. A kiváló mesterek egy szűk csoportja itthon a legjobb esetben sem keres 700 eurónál többet, külföldön pedig ennek az ötszörösét-hatszorosát is megadja a szaktudást pénz formájában is elismerő vállalkozó.
Csoda-e, hogy napjainkban az építészetben dolgozók átlagéletkora meghaladja az 50 évet? Ehhez párosulnak a nem könnyű munkakörülmények. Mindezt összevetve logikussá válik a fiatalok szakma iránti érdektelensége.
A bajt csak tetézi, hogy a külföldiek által, jórészt hazai alvállalkozók segítségével létrehozott infrastrukturális és egyéb objektumok karbantartására is idegen vállalatokat kell szerződtetni, akik olykor a hazaihoz képest tízszeres áron végzik el a feladatot.
Az az igazság, hogy az idő múlásával egyre kevesebb az olyan honi szakember, aki megfelelő tudással rendelkezik ezekre a feladatokra. Erre a körülményre az évezred legelején a szakma ugyan felhívta a politikai csúcs figyelmét, de az állam vezetősége egyszerűen elengedte a füle mellett az érveket. Márpedig szakemberek nélkül aligha beszélhetünk építőiparról, amely – ha tovább folytatódik az iránta való mostoha viszonyulás – nyilván halálra van ítélve.
