Jelenleg Szerbiában, matematikailag, nincs olyan község, ahol egy vagy több vállalat ellen ne folyna csődeljárás. Aki a kisebb vagy nagyobb városokban nyitott szemmel és ismerősként közlekedik, szinte naponta tapasztalhatja, hogy új boltok nyílnak, de egy bizonyos, nem túl hosszú idő után be is csuknak. Az okokból igen széles a választék. Vagy rossz volt az ötlet, esetleg a tulajdonos nem értett a szakmához, de az sem ritkaság, hogy a jól menő üzletből túl sok forgótőkét vontak ki és improduktív tárgyak, általában drága kocsik vásárlására költötték el.
Az említett mindennapi jelenségek mellett azonban igen sok olyan példával is találkozhatunk, amikor egy cég sok évtizedig talpon volt és virágzott, de a politikai félfordulat óta megindult lefelé a szekér és csődbe ment.
Az egész köztársaságban jelenleg 2100 csődeljárás folyik, s a számuk egyre szaporodik, hiszen csupán az év első három hónapjában hetvenhárom, ebből Vajdaságban harminc cégtulajdonos jelentett csődöt.
A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy magában véve a csődeljárás még nem jelenti azt, hogy az érintett vállalat mindörökre bezárhatja a kapuját, vagyis ez semmiképpen sem keverendő össze a felszámolással. „Csupán” annyi történik, hogy a gazdasági bíróság kinevez egy csődtömeg-gondnokot, aki a kezébe veszi az ügyet. Elemzi a vállalat vagy vállalkozás anyagi-pénzügyi állapotát, és lehetőleg úgy intézkedik, hogy a még életképes és a talpra állásra reményt keltő részeket „leválasztja”, a többit viszont egyszerűen megszüntetésre javasolja. Jelenleg ezek között vannak olyan ismert, egykor nagyon jól működő vállalatok és gyárak is mint a nagybecskereki radiátorgyár, az újvidéki Jugoalat, vagy a topolyai Žitko is.
Talán még az illetékesek sem tudják pontosan, hogy az utóbbi negyed században hány csődeljárás folyt. Tény azonban, hogy több mint 3300 esetben mindössze két év alatt lezárult ez a folyamat, de igen sok alkalommal úgy nyúlik, mint a népi mondás szerinti Szent Iván éneke. Harminc vállalat esetében több mint tíz évvel ezelőtt kezdődött meg a csődeljárás, de a mai napig nem jutottak egyről a kettőre. Pedig fontos volna, hiszen háromezer dolgozó sorsa teljesen bizonytalan. Amíg ugyanis az eljárás nem fejeződik be, őket munkaviszonyban levőként tartják nyilván, tehát nem jelentkezhetnek munkanélküliként a munkaközvetítőbe, és ezért semmilyen anyagi jellegű joguk megvalósítására sincs lehetőség.
A tönkrement cégek esetében a munkások egyébként is több mint áldatlan helyzetben vannak, mivel a csődeljárás befejezését követő vagyonértékesítéskor a csődtömegtől először az állam, majd a hitelezők követeléseit kell kielégíteni, s ha valami csoda folytán marad némi pénz, sorra kerül az elmaradt bérek kifizetése.
A csődeljárás lassúságát jelzi az is, hogy számos esetben, mint például a bácskossuthfalvi szövetkezetben, több mint tíz évvel ezelőtt kezdődött meg, de csak a napokban jutottak el odáig, hogy eladásra kínálják. Persze az árverés még nem jelent új tulajdonost. Vannak olyan csődtömegek is, amelyeknek az értékesítését tízszer is megpróbálták, de vagy nem sikerült, vagy a könyvelőségi érték húsz százalékáért, tehát aprópénzért vette meg valaki. Ezen nem igazán kell csodálkozni, hiszen ha valaki komolyan gondolja a vásárlást, már régen talált más befektetési lehetőséget, s nem várta meg, amíg az illetékes szervek méltóztatnak intézkedni. Pláne akkor nem, ha – mint egy közép-szerbiai vállalat esetében – huszonegy év alatt sem voltak képesek befejezni a csődeljárást.
Mint a fentiekből látszik, még tönkremenni sem könnyű Szerbiában.
