Amióta privatizálás címszó alatt megkezdődött az állami és a társadalmi javak szinte prédálásképpen hazai és külföldi személyek magántulajdonába juttatása, alig múlt el nap, s napjainkban sem ritkaság, hogy a rezsimhű sajtó ne közölte volna egyik vagy másik miniszter, de főképpen a kormányelnök zengzetes nyilatkozatát, miszerint a következő tizenkét hónapban ennyi és ennyi milliárd euró külföldi tőke beáramlása várható.
Tény, hogy sok honi és határainkon túli, olykor teljesen ismeretlen, sőt kétséges anyagi és erkölcsi háttérrel rendelkező „üzletember” gyors haszonszerzési lehetőséget látott ebben, s egy kevéske pénzt rááldozott a majdani nagy haszon alapjainak létrehozására. Az állam vezetése pedig vajmi keveset törődött azzal, hogy ki az érdeklődő. Nyilván a római trónon Néró császárt követő Vespasianus szállóigévé vált híres mondását vették alapul, miszerint Pecunia non olet. Vagyis: A pénznek nincs szaga.
Talán még ez sem volna túlontúl nagy baj, ha a különféle minisztériumok képesek lettek volna és képesek volnának hatékonyan ellenőrizni ezeknek a cégeknek a működését és gazdálkodását. Sajnos – és ez bebizonyosodott – sokkal könnyebb volt melldöngető, színpadias hazafisággal a saját oldalukra állítani a választópolgárok tömegét, és elfoglalni a miniszteri bársonyszékeket, mintsem jó előre biztosítani egy állam vezetéséhez szükséges megfelelő kádereket. A gyakorlat ugyanis bebizonyította, hogy a vezető pártnak még hozzávetőleg sincs annyi szakképzett politikusa, amennyire valójában szükség volna. Márpedig ennek következményei vannak, és még a jövőben is lesznek.
A napokban például kiderült, hogy a Smederevska Palanka-i Goša vagongyárat, amelyet tíz évvel ezelőtt 1,7 millió euróért megvett egy szlovák üzletember, s annak idején a belgrádi vezetés a privatizálás követendő példájaként állította a közvélemény elé, most 4,2 millióért eladta az ismeretlen, ciprusi(!) székhelyű Lisnart Holdings Ltd-nek. Ehhez ugyan semmi köze az államnak, hiszen magánszemélyek úgy adják-veszik a cégeket, ahogy akarják, csakhogy a szlovák 1,8 millió euróval tartozik fizetés címén a munkásainak, ráadásul 3,8 millió euró adósságot is felhalmozott, mivel az elmúlt négy évben egy megveszekedett dinárt sem fizetett az államkasszába adók és járulékok címén. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az ott dolgozóknak nincs egészségügyi biztosításuk, és a szolgálati éveik sem szaporodtak.
Jobb híján, a szociális béke megőrzése érdekében, a kormány ismét az adófizetők zsebébe nyúlt és a 360 munkás midegyikének biztosított 60. 000 dinárt, és lehetővé tette, hogy hat hónapos érvénnyel hitelesítsék a betegkártyáját. A sztrájkolók ugyan 100. 000 dinárt követeltek, de kénytelenek voltak belátni, hogy ez van. „Eszed, nem eszed, mást nem kapsz”. A vállalat egyébként fejenként 650. 000 dinárral tartozik a dolgozóinak, akiknek a havi keresete alig éri el a 25. 000 dinárt.
Sem erről, sem egyéb kérdésekről nincs kivel tárgyalni, mert az új tulajdonos még nem jelent meg, a régi pedig szinte egyik napról a másikra egyszerűen eltűnt.
Még ennél is rosszabb helyzetben van a kétszáz embert foglalkoztató hódsági Hipol vegyi üzem. Annak idején egy szlovén „üzletember” megvásárolta, s szinte első dolga az volt, hogy 11 millió euró, igen kedvezőtlen feltételekkel törlesztendő hitellel megterhelje, de ebből a pénzből egy centet sem fektetett a gyárba. Arról nem szól a fáma, hogy a csaknem 1,5 milliárd dinár hova vándorolt. Az tény, hogy semmit sem törlesztett, s a gyár ellen csődeljárás van folyamatban. Aligha kétséges, hogy ebben az esetben is a köztársasági költségvetésből fogják valami módon pótolni az emberek elmaradt keresetét, valamint az egészségügyi, továbbá a nyugdíj- és rokkantbiztosítási alap iránti adósságot.
A szóban forgó két eseten kívül is bőven akadnak példák arra, hogy a magánosítás kezdetén és közben a nagykapun beérkezett külföldi beruházók – az állam szeme láttára – kiszipolyozták a kiszemelt vállalatot, majd hátul, a kertajtón keresztül, egyszerűen eltűntek, maguk mögött hagyva a hatalmas adósságot és kötelezettségeket.
