Nem kifejezetten szerbiai jelenségről van szó, hiszen Európa-szerte tapasztalható, hogy a falvakból évtizedek óta a város felé veszik az irányt a fiatalok, mivel szülőhelyükön egyszerűen nem találnak megélhetési lehetőséget, vagy pedig elégedetlenek azokkal a kulturális, oktatási, szórakozási lehetőségekkel, amelyek – igen szűkösen – a rendelkezésükre állnak. Ugyancsak általános európai probléma a negatív népszaporulat is. Szerbia lakossága, például, minden évben 34 000 fővel csökken, vagyis egyszerűen „elveszik” egy kisebb város.
A hivatalos adatok szerint a köztársaságban 4700 falu van, de ennek több mint a negyede, pontosabban 1200, úgyszólván visszafordíthatatlanul a kihalás útjára lépett – a lélekszáma ugyanis szinte naponta csökken. Arról nem is szólva, hogy Szerbiában jelenleg ötvenezer(!) ház üresen, gazdátlanul áll, százötvenezerben még megtalálható a berendezés, de már nem lakik benne senki.
A nagyobb városok és igen nagy mértékben a külföld felé irányuló migráció következménye az is, hogy hozzávetőleg négyszázezer hektár termőföldet senki sem művel. Óriási értékek mennek ilyen módon veszendőbe, holott ezt a területet jól ki lehetne használni. Elvileg az ország rendelkezik megfelelő szakkáderrel is. A munkaközvetítő nyilvántartása szerint ugyanis Szerbiában jelenleg 5500 agrármérnök 418 magiszter, 46 agrártudományok doktora és legalább 26.000 agrártechnikus van munka nélkül. Megmagyarázhatatlan tény, hogy ennek ellenére is szakemberhiány van a mezőgazdaságban.
A falusi élettől való egyre gyorsabb menekvésnek számos oka van. Elsősorban az, hogy –például – kétezer faluban még postahivatal sincs, négyszázból hiányzik a bolt, ötszázhoz pedig nem vezet aszfaltozott út, vagyis a kedvezőtlen időjárási körülmények esetén a lakosság el vannak vágva a világtól. Ezt csak tetézi, hogy kétharmadában nincs állatorvosi rendelő, kétszázharmincban általános iskola, több mint kétezer-hétszázban pedig óvoda. Márpedig a fentiek hiányában aligha várható el, hogy a fiatalok, különösen az ifjú házaspárok, az ősi családi fészekben maradjanak.
Ennek a problémának a méreteit csak akkor tudjuk igazán érzékelni, ha szem előtt tartjuk a tényt, miszerint Szerbia területének a 85 százaléka falusi környezet, ahol a lakosságnak a 45 százaléka él.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy az üres és a kiürülő falvak igen nagy százaléka Szerbiának a Dunától és a Szávától délre eső részén találhatók, hiszen a hegyek lábánál és a völgyekben évszázadok óta 10–50 házból álló falvak léteztek és léteznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Vajdaságban sokkal jobb a helyzet. Tudunk olyan faluról (mint például Székelykeve), ahol hatvan évvel ezelőtt négyezer-ötszázan éltek, s ma már csak ennek a lélekszámnak a harmadával számolhatunk.
Okkal vethető fel a kérdés: vajon ki a felelős ezért a helyzetért? Annál is inkább kevésbé érthető, ha tudjuk, hogy a mezőgazdaságilag fejlett nyugati országokban, a létszámcsökkenés ellenére, virágzó élet tapasztalható. Ott a mindenkori államvezetés igyekszik olyan gazdálkodási feltételeket biztosítani, amelyek vonzóvá teszik a képzett fiatalok számára a falusi életet, a földművelést és az állattenyésztést.
Nálunk, sajnos, szinte évszázadok óta folyik a mezőgazdaság kiszipolyozása, és ennek már most tapasztalhatjuk messzemenő következményeit. A szülők igen nagy hányada ugyanis olykor anyagi erején felül igyekszik taníttatni a gyerekét, azzal a reménnyel, hogy neki könnyebb élete lesz. S ezek a fiatalok már nem térnek vissza a szülői házba, hiszen otthon, a falun jószerivel semmilyen kenyérkereseti lehetőséget nem találnak. Vagyis kénytelenek elvándorolni.
A szakemberek már régóta figyelmeztetik a mindenkori kormányt, hogy megfelelő intézkedésekkel próbálja útját állni a falvak elsorvadásának. Mindenekelőtt biztosítson kellő anyagi támogatást a falun maradni szándékozók számára, annak érdekében, hogy a földhöz (még) ragaszkodók megvethessék jövőjük alapját. Egyesek szerint házaspáronként ötvenezer euróra lenne szükség, mivel a ház megvásárlása mellett szántóterületet és megfelelő gépeket is venniük kellene a „röghöz kötötteknek”. A szülőktől megöröklendő traktorok és kombájnok ugyanis már régen, csaknem tíz éve „nagykorúak”. Ilyen felszereléssel aligha lehet versenyképes termelést folytatni, s ezt a fiatalok is tudják. Részben ezért veszik kezükbe a vándorbotot, és lassan teljesen kiürülnek a falvaink.
