Az utóbbi időben a kormány egyes tagjai – élükön a (még mindig) miniszterelnökkel – újfent egyre gyakrabban elhúzzák azt a bizonyos mézes madzagot az egész nép orra előtt. Folyamatosan hangoztatják, hogy hamarosan(?), de legkésőbb az év végéig jelentős mértékben növekedni fognak a fizetések és a nyugdíjak. Olyannyira, hogy a mostani 391 helyett legalább 430, de az sincs kizárva, hogy 440 euró lesz Szerbiában az átlagbér.
Amennyiben csupán azokra az adatokra figyelünk, amelyeket az illetékesek a nyilvánosság elé tártak, akár jogosnak is vélhetjük az optimizmust, hiszen az év első négy hónapjára 53,5 milliárd hiányt irányoztak elő a költségvetésben, ezzel szemben 10,7 milliárd dinár a többlet. Egy ilyen kis országnak mint Szerbia, ekkora bevételi többlet óriási eredménynek számít, s ezt a Nemzetközi Valutaalap is elismeri.
Azt is nehéz lenne tagadni, hogy a 2014-es évhez viszonyítva a vállalatok profitja a többszörösére növekedett, ami mindenképpen biztató körülmény a teljes gazdaság szempontjából. A munkások átlagkeresete azonban az elmúlt két és fél évben alig emelkedett 1500 dinárral. Vagyis a reálkeresetek – a politikusok nyilatkozataival ellentétben – nem magasabbak, hanem éppen ellenkezőleg, hiszen a létfenntartási költségek folyamatosan növekednek.
A profit fokozódása, a külföldi tőke beáramlása és a dolgozók bére között meglehetősen szoros összefüggés fedezhető fel. Tekintettel arra, hogy a munkanélküliség még mindig túl nagy, vagyis a munkaadók a pénzük miatt háborgók helyére bármikor találnak új embereket, akiknek van munkahelyük, és még annak árán is igyekeznek megőrizni, hogy a bérük messze lemarad a kínai munkás keresetétől is. Tehát hallgatnak és tűrnek. Ilyen körülmények között a gazdák lényegében azt tesznek velük, amit akarnak. Ezt az áldatlan körülményt a külföldről érkező befektetők többsége alaposan ki is használja. Számukra ugyanis Szerbia elsősorban az olcsó munkaerő, valamint a különféle állami támogatások és kedvezmények miatt vonzó. Ennek a mérlegnek azonban a másik serpenyőjében azok a munkások vergődnek, akik – ha valóban dolgozni akarnak – kénytelenek mindezt elviselni. Szakszervezeti adatok szerint ugyanis napjainkban legalább százezer ember mindennap eljár a munkahelyére (s talán dolgozik is ott), de fizetést nem kap. Félmillióra tehető azoknak a száma, akik több hónapos késéssel jutnak a pénzükhöz.
Ha szem előtt tartjuk a vállalatok profitjának folyamatos növekedését, joggal lenne elvárható a bérek emelkedése is. Ez azonban csupán a hiányszakmák esetében tapasztalható, a munkaadók egymásra licitálva igyekeznek leszerződni a számukra szükséges munkaerőt.
Az ígért „nagyarányú” fizetésemelésből pedig aligha lesz valami. Illetve okkal tehető fel a kérdés: hány százalékos növekedésről beszélnek a politikusok, amikor „eddig nem látott” nagyságrendet emlegetnek? Egy? Másfél? Vagy három százalékról? A szakszervezetek szerint legalább öt, de akár tíz százaléknak kellene lennie. Ahhoz, hogy ilyesmire valóban sor is kerüljön, a gazdasági növekedésnek el kellene érnie a 6-7 százalékot, ami a jelenlegi körülmények közepette szinte a lehetetlenséggel egyenlő.
Kár, hogy a politikában az őszinteség egyenlő a dinoszauruszok sorsával, vagyis kihalt. Mert az ígéretek mellett nyíltan közölni kellene a néppel a valós lehetőségeket is.
