Hatalmas porverés előzte meg a torinói Fiat, majd néhány évvel később az Egyesült Arab Emírségek légitársaságának Szerbiába települését. Mindkét alkalommal a miniszterelnök azt hangoztatta, hogy a külföldi stratégiai partner jóvoltából a munkahelyek százait (vagy éppen ezreit) sikerült megmenteni, s ennek érdekében az állam nem garasoskodhat. Vagyis mindkét esetben igen kiadósan támogatta, mi több, közvetett úton még ma is támogatja azokat.
Persze nem csupán ez a két cég található az állami jászol körül tolongók között, hiszen, éppen az új munkahelyek teremtése ürügyén, számos magánvállalkozó kapott pénzt a közös kasszából, de amint lejárt a kötelezettségi szerződés, a támogatott munkahelyeken dolgozók négyötöde az utcára került. Aligha kétséges, hogy a kormány így képzelte el a gazdaság fellendítését, illetve a még mindig túl nagyarányú munkanélküliség csökkentését, de hát ez van…
Egyébként az is jelzésértékű, hogy a kisvállalkozóknak elkülönített eszközök adományozásakor szinte kivétel nélkül jelen van a média, s szinte parára tudomást szerezhet arról, hogy ki mennyit kapott. Ezzel szemben az Air Serbia és a Fiat esetében átláthatatlan homály fedi a szerződésben rögzített kitételeket.
A lényeg azonban nem is itt, hanem egészen máshol van elrejtve. Nevezetesen arról kellett volna, vagy kellene beszámolnia az ország vezetésének, hogy a nagyon sok millió euró ellentételezéseként mennyi pénz folyt be az államkasszába adók és járulékok címén. Nos, ez csak úgy kapott nyilvánosságot, hogy az egyik, viszonylag kis példányszámú, de annál komolyabb és megbízhatóbb napilap árgus szemekkel kísérte a statisztikai hivatal és minden egyéb, a gazdasági-pénzügyi dolgokkal foglalkozó állami intézmények elejtett közlendőit, s abból szép kerek képet állított össze.
Kiderült ugyanis, hogy 2015-ben, mivel a tavalyi eredményeket még nem tették közzé, az ország jelenleg negyedik legnagyobb vállalata, a Fiat Serbia mindössze 174 millió dinárt juttatott különféle címeken a költségvetésnek, s ez az összeg a bevételének alig a 0,12 százaléka. Az AIR Serbia ennek valamennyivel több mint a felét, pontosabban 90 millió dinárt, fizette be. Az is feltűnő, hogy Fiat nyereségadóként egy megveszekedett fagarassal sem bővítette a közös kaszát. A szűkmarkúságuk következménye, hogy az állami költségvetés feltöltésében a légitársaság 0,01, a Fiat pedig 0,02 százalékkal vett részt.
Pedig mindkét esetben, természetesen a kezdeteknél, arról esett a legtöbb szó, hogy az adókon, járulékokon és a jövedéki adón keresztül igen rövid idő alatt megtérül a nekik juttatott állami támogatás.
A fenti néhány adat ismeretében aligha hihetné bárki is, hogy a két külföldi cég Szerbiába csalogatásakor 1,5, illetve 0,8 millió eurót zsebelt be a honi adófizetők pénzéből. Ennyi pénzért talán még turistaként sem jöttek volna Szerbiába.
A szakemberek szerint ha az ország a hazai termékeket gyártó, illetve feldolgozó ágazatok fejlesztésére fordított volna például egymilliárd eurót, többszörös hasznot húzhatott volna, hiszen akár a fémiparban, akár az élelmiszeriparban hazai nyersanyagbázist lehetett volna igénybe venni, ahol az emberek tízezrei dolgoznak. S az ő fizetésük után törlesztendő adók és járulékok sokkal több pénzt hoztak volna a konyhára.
Így azonban előállt egy igen furcsa helyzet. A világmárka Fiat és a dúsgazdag emírségek által üzemelő légitársaság lényegében csak elszívja az ország pénzét. Főleg ha tudjuk, hogy az előbbi esetében az ott dolgozók bére utáni adót és járulékot nem a Fiat, hanem Szerbia fedezi.
Ők pedig, jó pióca módjára, szívják az államkassza „vérét”, és tömik a saját zsebüket.
