Amióta a magánosítás különféle formáival sikerült a szerb gazdaságot a padlóra küldeni, s ennek már negyed százada, a munkások gyakorlatilag sehol sem érezhetik magukat biztonságban. Az azóta is tomboló vadkapitalizmus torz szüleményei (minimálbér, egy helyett huszonhatezer szakszervezet, a munkahelyek millióinak megszűnése…) szinte kizárólag azokat sújtják, akik nagyjából becsületes munkával szeretnék eltartani magukat és családjukat. A „kéz kezet mos” privatizáció következményeként a vállalatok tízezrei mentek és mennek tönkre, s az ott dolgozók maradnak kenyér nélkül. A mai napig senki sem érti, hogyan lehetséges, hogy abban az „átkos” szocializmusban, sokszor ugyan kényszerigazgatással vagy az állami beavatkozás más formájával, de éldegéltek a textilgyárak, a bőrfeldolgozó üzemek, a kezdetleges technológiával, de kiváló minőségű termékeket előállító bútorgyárak, s az emberek érezték, hogy van munkahelyük. A „gazda” nem rúghatta és nem is rúgta ki őket egyik napról a másikra.
Hatalmas értéket képviselt a társadalmi vagyon, amire a mindenkori kormány rátette a kezét, s úgy adta-vette, mintha egyetlen párt vagy egy koalíció hitbizománya lett volna.
A valamit érő cégek hamar, s rendszerint mélyen áron alul, gazdára találtak. Az államkasszába így befolyt pénzt a kormányok jórészt a fogyasztásba ömlesztették, s igyekeztek ezáltal megőrizni a szociális békét, s ezzel együtt a saját hatalmukat. Tulajdonképpen feletették velünk gyermekeink jövőjét, akik nagyobbára az értelmetlen háborúskodás, részben a távlattalan élet miatt hátranézés nélkül a Nyugat felé vették az irányt. Akik pedig itt maradtak, tengődtek és tengődnek. A vállalatuk tönkrement, de valamiféle politikai lélegeztetőgéppel mesterséges kómában tartják, elhitetve ezzel, hogy esetleg lesz itt jobb élet is.
Pedig nem lesz, hiszen jelenleg 156 vállalat mintegy 45 000 munkása keresi, de nem találja a (közel)jövőjét (sem). A gazdasági minisztérium folyamatosan azzal hitegeti az ott semmit sem csináló embereket, hogy – állítólag – keresi számukra a vevőt vagy a stratégiai partnert, aki majd kihúzza a nyilvánvalóan menthetetlen céget a… slamasztikából. Pedig nemcsak a gyárkapuból, de a bársonyszékből is látszik, hogy a helyzet menthetetlen, hiszen a sokkal jobb anyagi helyzetben levő vállalatokat sem sikerült értékesíteni, nemhogy azokat, amelyeknek az adóssága a vagyon értékének a többszöröse.
Neves közgazdászok év(tized)ek óta hangoztatják, hogy egy csődeljárás keretében le kell választani a még életképes részeket, s megfelelő vezetőkre bízni, hogy tegyék életképessé, a többit pedig egyszerűen felszámolni, vagyis megszüntetni. Ezzel ugyanis elkerülhető az adósság további növekedése. Tény, hogy a gyárkapu bezárásával mindenki veszíteni fog, mert az állam nem számíthat az elmaradt adókra és járulékokra, a hitelező bankok és a beszállítók a pénzükre, mégis a munkások buknak a legtöbbet, hiszen a csődtömegből az átadott követelések kielégítésekor ők vannak az utolsó helyen. Ezt tetézendő, munkahelyük sem lesz. Igaz, keresetet biztosító munkájuk eddig sem volt.
Az így „lebegtetett” üzemek és vállalatok sorsa még jó ideig bizonytalan lesz, hiszen sok esetben nemcsak a megoldási lehetőség vagy forma nem sejlik, de a cég vagyonát sem írták össze, tehát az emberek hiába várnak a kormány esetleges és egyre halogatott döntésére.
Azok a személyek, akik ki tudja, miből fakadó optimizmussal még bíznak abban, hogy valaki pénzt fektet a tönkrement munkahelyükbe, folyamatosan vagy időnként bejárnak, téblábolnak, s hazamennek. Azt sem tudják, hogy alkalmazásban vannak-e, vagy az utcán.
Ég és föld között lebegnek.
