A negyedik ipari forradalom idejét éljük, amelyet lényegében a kilenc évvel ezelőtti gazdasági válság „egyensúlyozására” indítottak be a fejlett országok, s a lényege a teljes digitalizáció. Nem nehéz megjósolni, hogy az elektronika ilyen irányú fejlődése hosszú ideig fog tartani, hiszen egy olyan ágazatról van szó, amelyben szinte korlátlan lehetőségek rejlenek, s az újabb találmányok már úgyszólván mindennaposaknak számítanak. Szerbia azonban ezen a téren is igen nagy lemaradásban van, pedig a középiskolások és az egyetemisták számára eddig rendezett versenyeken kimagasló eredményeket értek el. Nem egy világtalálkozón aranyéremmel jutalmazták ötletességüket és szaktudásukat. Itthon ezt, természetesen, nagy médiafelhajtás kísérte. Fogadták őket magas és kevésbé magas rangú politikusok, halomnyi könyvet ajándékoztak nekik, néhányan közülük pedig nyugodt tanulási lehetőséget biztosító ösztöndíjat is kaptak. Csupán arra vonatkozó ígéretet nem, hogy tanulmányaik befejezése után olyan munkahelyhez juttatják őket, ahol komoly fejlődési lehetőségek lesznek.
Nem csoda hát, hogy tavaly a Belgrádi Egyetem Műszaki Karán végzett felmérésen a hallgatók kétharmada azt nyilatkozta, hogy diplomázás után külföldre fog távozni, ott ugyanis a valóban tehetséges fiatalokat tárt karokkal fogadják, és – ami igen fontos – tisztességesen meg is fizetik. Pedig Szerbia számára ez anyagilag is hatalmas veszteség, hiszen egy korábban közzétett elemzés szerint az egyetemet végzett személyek tanulási és minden egyéb költsége, amíg a diplomáig eljut, eléri a százezer dollárt. Nem csoda hát, hogy az igazán jók a fejlett országokban, legyen az Németország, Ausztria, Norvégia vagy Anglia, igen kapósak. Tulajdonképpen aprópénzért jutnak kész szakemberekhez.
Ha ehhez hozzáadjuk azt a száznyolcvanezer, túlnyomó többségében fiatal férfit, akik a kilencvenes években a vérgőzös, értelmetlen háború elől menekülve külföldön kerestek, s legtöbb esetben találtak megfelelő egzisztenciát, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy Szerbia a technológiai fejlettség szempontjából a felmért 128 ország között csak a 65. helyet foglalja el. Elsősorban a számítógépes kapacitásoknál tapasztalható a lemaradás. Ennek ugyan ellentmond az adat, miszerint az év eleje óta harminc százalékkal nőtt az IT-szektor „termelése”, és a külföldi megrendelések teljesítésével is komoly tekintélyt szerzett, de a 160 millió eurós bevétel korántsem fedi a honi kapacitások teljesítőképességét. A fiataljaink ennél sokkal többre lennének képesek, ha az állam hathatósan segítené őket. Így azonban csaknem teljesen magukra vannak utalva, s a néhány személyes kisvállalkozások saját erejükből semmiképpen sem vehetik fel a versenyt a külföldi cégekkel.
Az is lehangoló adat, hogy az ország a nemzeti össztermék értékének mindössze a 0,4 százalékát fordítja tudományos célokra, holott az Európai Unióban ez az arány eléri a 2 százalékot.
Az illetékesek szerint a következő nyolc esztendőben mindenképpen érezhető lesz bizonyos fokú előrelépés, de 2025-ben is csak a 0,6 százalékot leszünk képesek elérni. Az ország gazdasági helyzete ugyanis ennél nagyobb kiválasztást nem tesz lehetővé, márpedig pénz nélkül nem lehet tudományos kutatásokat végezni és gazdaságilag is hasznosítható eredményeket elérni. Ez maga után vonja a fiatal szakemberek további elvándorlását. A másik komoly probléma a gazdaság és a tudomány gyakorlatilag alig létező kapcsolata. Csak nagyon kevés vállalat vezetése ismerte fel eddig, hogy az új technológiákra nagy szükségük van, hiszen alkalmazásukkal lényegesen növelni lehet a profitot.
A tudomány iránti begyöpesedett, nem ritkán lekicsinylő felfogásnak pedig még sokáig kedvezőtlen következményei lesznek. Az ország fejlődésében nélküle nem érhetünk el figyelemre méltó eredményt, pedig észszerű hozzáállással megtehetnénk.
Ha nem herdálnánk el a tehetségeinket.
